Mindenki a végénél fog hozzá, mint A Birodalom visszavág, vagy, mondjuk, a Hetedik boncolásakor. Súlyos agyi homályállapotot kellene előidézni hozzá, hogy ezt érthetetlennek tartsuk, Frank Darabont 2007-es filmjének ultrakegyetlen, olajsötét (idáig rendben) és (innentől már nem annyira) siváran nihilista befejezéséről egy azonban biztosan nem állítható: hogy ne illeszkedne mintegy varrásmentesen az addig filmre vitt tartalmakhoz. Vagy legalábbis a tartalmak egy részéhez – mert a probléma a befejezéssel nemcsak az, hogy e szerint vannak olyan helyzetek, amikor erkölcstől és jellemtől függetlenül senki sem menekülhet (de akkor mi értelme cselekedni bármit is?), hanem hogy itt ráadásul a Mrs. Carmody alakjában kicsúcsosodó bigott szívtelenség és/vagy ostobasággal elegy gyávaság diadalmaskodik, amennyiben ha ő maga nem is, korábban kellően felhergelt társai – akik megkéseltek egy ártatlan embert, és egy kisgyereket is meg akartak gyilkolni – bent maradnak az áruházban, így nagy valószínűséggel megmenekülnek, ellentétben, ugyebár, a heroikus cselekvést választó protagonistával és kompániájával.
Ebből a szögből nézve Darabont már nem csupán egy irányunkban közömbös univerzumról beszél – pedig a kozmikus horrorhoz ennyi is bőven elég volna –, hanem egy elvetemülten gonosz isten poklaként festi fel világot, aminek elfogadása után nem nagyon maradhatna más, mint hogy keressünk egy jó teherbírású kötelet, és felakasszuk magunkat plusz szeretteinket a hátsó kamrában. Ebben az esetben viszont a művészetnek, így A köd című játékfilmnek sincs semmi, de semmi értelme: vagyis Darabont a saját erőfeszítéseit (amelyek pedig számosak) is felszámolja. És mit nyer cserébe a vámon? Egy első befogadáskor kétségkívül hatásos, pofonszerű, de minden újranézéssel és továbbgondolással egyre inkább az olcsó borzalomgiccsbe sorolandó zárlatot, amelyhez képest a Csontkollekcióban olvasható King-kisregény egyáltalán nem hazugan derűs, a remény halvány csíkját mégis hitelesen felkínáló befejezése sokszorosan okosabb választás lett volna.
De hagyjuk akkor a végét, és beszéljünk kicsit az illeszkedéséről! Darabont filmjének egyik nem múló erénye ugyanis, hogy tömören brutális és kiúttalan közeget és ehhez illő atmoszférát képes felvázolni, illetve teremteni, ráadásul kétszeres erővel: egyfelől a kisváros lakosságát az áruházba kergető, másik dimenzióból érkező lények, másrészt a csoporton belül hamar megmutatkozó emberi viselkedésminták révén. Darabont filmjében jó (tömör, fenyegető, halálos) a köd, és jók (lennének az elég fájdalmasan öregedő CGI nélkül) a csápos, magisztrális, finoman lovecrafti, zsigeri szinten förtelmes idegenek, de a fő hangsúly az emberi szereplőkön van, egész pontosan az emberi arcokon. Filmjének nagyon nagy része közelikből építkezik, rendezőként ezekre tesz fel mindent, és ezek az intenzív, nem éppen a leheletfinom színjátszási iskolához kötődő, ám a képességes karakterszínészek (Marcia Gay Harden, Toby Jones, Laurie Holden, vagy a horrorban és ezen belül King-adaptációkban máskor is elsőosztályú Jeffrey DeMunn) révén hiteles, átélhető reakciók teszik A ködöt emlékezetes látleletté arról, hogy csoportot képezve milyen rémes teremtményekké is válhatunk.
Az áruházba szorult figurák nagyobbik része nem mutatja magát különösebben összetett jellemnek, de ha máskor nem, a közelmúlt járványhullámának súlyosabb pontjai idején megtanulhattuk, hogy váratlan stressz és valódinak gondolt fenyegetettség esetén az emberek valóban csupán néhány vonásra redukálódó főemlősökké fogyatkoznak. Európából nézve A ködben inkább a (keresztény) vallási fundamentalizmusra tett hangsúly tűnik némiképp túlzónak, de sem King írása, sem a Darabont-film nem akar minden ízében univerzálisnak látszani, viszont inkább mélységi kiterjedést nyernek abból, hogy mind a két szerző határozottan amerikai viszonyokról beszél, amit értelemszerűen a legjobban ismer.
Így lesz, lehet A köd az elmúlt 20 év egyik legerősebb játékfilmes King-adaptációja – amely adaptációs sorról sajnos sokat elmond, hogy Frank Darabont egyik korábbi King-filmjével, A remény rabjaival ellentétben remekműről itt még csak viccből sem beszélhetünk.