Stephen King újranézése, 1: Carrie

Film

Stephen King újranézése, 1: Carrie

Ezzel a cikkel indul mostantól folyamatosan jelentkező rovatunk, amelyben a Stephen King műveiből készült filmadaptációkat nézzük újra, hogy meglássuk az olyan rejtett, hátborzongató mondanivalót, ami esetleg éretlenebb fejjel nem volt nyilvánvaló, vagy éppenséggel az ifjonti hülyeség túlértékelte. Akárhogy is lesz, a Király ettől még király marad. – WF

Vajon hogy nézne ki ma a horror (vagy általánosságban a popkultúra), ha Stephen King annak idején nem fut be, és mondjuk egy-két könyv után feladja, vagy a többi hetvenes években alkotó horrorszerzőhöz hasonlóan lassan feledésbe merül? Bármi is legyen a válasz, az biztos, hogy Stephen King későbbi karrierjétől függetlenül a Carrie tulajdonképpen egy fontos könyv, egyfajta vízválasztó, ha úgy vesszük. Amikor először olvastam, nem tűnt különösebben kiemelkedőnek, de mint minden első regény, sokkal élvezetesebb és tanulságosabb, ha az életút és életmű ismeretében fogyasztjuk.

Valahogy hasonló érzéseim vannak Brian De Palma adaptációjával is. A rendező ekkor már kezdett némi hírnevet szerezni magának, mint egyfajta egészen tehetséges Hitchcock-imitátor, de erre nyilván nem lehet markáns, önálló identitást felépíteni. A Carrie remek elmozdulási alapnak bizonyult, ami az ő karrierjében is egy fontos fordulópontnak tekinthető.

A Carrie nem egy komplikált történet, nem is igazán cselekményes, inkább egy eseményláncolatról szól, ennek megfelelően teljesen lineáris élmény. A tizenéves Carrie-t első havivérzése annyira traumatizálja (szigorú keresztény anyja még csak el sem árulta neki, hogy ilyen létezik), hogy egyből közröhej tárgyává válik, és az érzelmi sokk beindít benne valamit, ami eddig csak szunnyadt benne, telekinetikus képességet. Ezt az erőt Carrie nem tudja kontrollálni, de látványosan akkor mutatkozik meg, amikor valamiféle atrocitás éri. Persze éri folyamatosan, ő a kívülálló, a szigorban nevelt, kínosan viselkedő, visszahúzódó különc, aki a hangos szájú tinédzserek között inkább áldozat, mint egyszerű osztálytárs. Közeleg a nagy diákbál, ahová Carrie-t is meghívják, persze alantas okból: hogy még jobban megalázzák, a nagy nyilvánosság előtt.

A Carrie tehát nem egészen klasszikus horror, inkább tinédzserdrámába oltott tragikum, ahol a felfűtött érzelmeknek a paranormális ad kegyetlen hangsúlyt. Ha Carrie, mint egy átlagos karakter robbanna, nem történne semmi, de mivel olyan erőt kap, amellyel végre érvényesítheti létezését, a drámai csúcspont erőszakossá válik. A horror itt nem valami megmagyarázhatatlanból fakadó rettenetes dolog beavatkozása a hétköznapi békébe, a valódi borzalom az, ahogy a tizenévesek hogyan bánnak egymással, hogy mennyire kicsinyesek és kegyetlenek tudnak lenni az emberek. A megmagyarázhatatlan nem a borzalom okozója, hanem fordítva, a természetfölötti Carrie mellé szegődik, mintegy felvértezve olyan dolgok ellen, ami felett alapesetben sohasem lehetne hatalma. Így amikor elérkezik az „esemény”, vagyis Carrie végső megaláztatása (leöntik egy vödör disznóvérrel), Carrie-ben végre (végre!) elpattan valami. Jön a pusztítás.

Ahogy King elmozdul a novellák és rövid regények világából valami sokkal mélyebb karaktertanulmány felé, filmesként De Palma is valamivel bátrabban elmozdul Hitchcock árnyékából (még ha így kellő távolságból személve hatása itt is nyilvánvaló), és sikeresen hoz létre valami újszerűt. Kísérletibb technikákhoz is nyúl: a telekinetikus képességek elegáns, nem hivalkodó effektjei, osztott kép használata a katarzisnál, illetve a horrorelemeket is jó érzékkel hívja elő. Utóbbi egyébként talán nem is lenne feltétlenül indokolt, viszont De Palma biztosra ment, tudhatta, hogy nem csak a Carrie-t adaptálja, hanem első érkezőként bizonyos értelemben megteremtheti Stephen King vizuális és hangulati brandjét is, olyasvalamit, amelynek hatása mind a mai napig érződik.

A legfontosabb ezek közül mégiscsak az, ahogy King a karaktereit és a közöttük zajló interakciókat hitelesen megfesti: átlagemberek ők, mindenféle frusztrációkkal, amelyeket egymáson vezetnek le, és nem figyelnek arra, hogy talán a dolog valami nem várt helyről visszaüthet. A karakterek dinamikáit a remek casting és a még jobb színészek segítik: Sissy Spacek utólag egyértelmű választásnak tűnik a címszerepre, és Piper Laurie valami elképesztő formát hoz itt elszállt agyú anyaként. A tinédzserek között is akadnak emlékezetes alakítások, de hogy a legnagyobb nevet emeljem ki, John Travolta megtestesít itt mindent, ami a kegyetlen, nemtörődőm vadságukat jellemzi. És hogy ne csak arról beszéljek, amit látunk: a zeneszerző Pino Donnaggio olyan (hamis) idillt tud teremteni, hogy amikor De Palma elcsendesíti, összeszorul a gyomrunk is.

Ami a regényből nem jött át, azok a többnyire terjedelmi okokból belefércelt flash-forwardos cikkek, elemzések, interjúk a konkrét eseményről, de talán nem is hiányzik itt. Az egész film lefolyása egy nyugtalanító crescendo valami visszafordíthatatlan tragikum felé, amelyre legfeljebb csak apró jelek utalnak (aki nem ismeri a sztorit, azt is hihetné, hogy a dolog valamikor, valahol jóra fordulhat). Aztán bekövetkezik, aminek be kell következnie. A film végén itt van ez az erős, emlékezetes kép a tetőtől talpig véres lánnyal, aki a lángoló iskolában áll… nem létezik, hogy ne ez legyen valami újnak, valami radikálisan transzformatívnak az ikonja. Stephen King megérkezett, és ha ezt a regény nem tette volna világossá, Brian De Palma precízen és értő szemmel erősíti meg.

Következtetésképpen, a Carrie-nek mindenképpen klasszikussá kellett válnia. Erőt adott az erőtlennek, egyszerre beszélt a felnövés fájdalmáról, az egymás iránti felelősségről, és nem is tudom, hány 70-es évekbeli horror vállalta volna fel, hogy ennyire csajos legyen, és hogy ennyire belemenjen őszintén, komolyan a fiatal lányok közötti problémákba, az anya-lány kapcsolatok (és a vallási fanatizmus) mérgező hatásainak feltárásába, és hogy mindezt ilyen egyenesen, ilyen érthetően tegye. De Palma szerencsésnek mondhatja magát, hogy remek alapanyagot kapott, de készen is állt a feladatra.

Maga King később úgy nyilatkozott a filmről, hogy „elavult, de jó”, talán van benne igazság. A Carrie egy jó film, nehéz vitatni. Elavult volna? Nem hiszem, hogy az elavultság mérhető fogalom, de mai szemmel feltűnhetnek kizökkentő elemek. A film befejezését most megmosolyogtam (amúgy hatásos, de izé, na), ahogy a hirtelen jelentkező paranormális baleseteket aláfestő, egy az egyben Pszichóból lopott vonósvinnyogtatást is. 

Viszont itt van még az elavultság egyik legcsalafintább aspektusa is: ma már nem lehet úgy nézni ezt a filmet, hogy ne ugorjon be róla minden más, ami a Carrie-t utánozza, akár jobban, akár rosszabbul, de mindig hozzá képest. És ez az a fajta magától értetődő elavultság, ami jól is áll neki. Mindenki szeretne olyan bálkirálynő lennie, mint Carrie White. 

komment
Vissza