Nem kell mindent elhinni a horrorfilmek pszichologizálásra olyannyira hajlamos rajongóinak (vagy ellenségeinek), de aki látott már slashert, nehezen tudja nem figyelembe venni a testi-lelki szexuális zűrzavarra irányuló olvasatokat. Hiszen ezekben a filmekben mégiscsak megnyomorított, örökké gyereknek maradt, maszkos tébolyultak hatolnak meredező vágószerszámaikkal a feszes, fiatal és fedetlen (női) testekbe, gyakran közvetlenül azután, hogy áldozatuk alapos ismereteket szerzett a nemi érintkezés mechanikájáról. Ezzel persze ma mindnyájan tisztában vagyunk – de vajon a klasszikus slasherek alkotói is tisztában voltak-e?
Az 1982-es The Slumber Party Massacre életre álmodói például biztosan. Ez a mindössze 76 perces, ádáz mocsokság már ebből a szempontból is kilóg a sorból, noha az sem nevezhető megszokottnak, hogy egy 80-as évekbeli slashernek úgy az írója (Rita Mae Brown), mint a rendezője (Amy Holden Jones) nőnemű legyen. Műfaji tudásuk, reflexiós képességük pedig már sokkal inkább a 90-es évek zsánertudatos alkotóit idézi, mint az eggyel korábbi évtized beteg ösztönlényeit. Ez azonban inkább csak, mondjuk így, rejtett utakon derül ki a filmből. Mert bár a Slumber Partyt Rita Mae Brown egyértelműen műfaji paródiának írta, Holden Jones végül nem annak rendezte meg. Az eredmény a mai napig zavarba ejtően illetlen.
Kezdjük azzal, hogy a film szerkezete egy az egyben a pornófilmekét követi. Történetről lényegében nincs is értelme beszélni: a vázlatosan sem jellemzett karaktereket csak azért terelik egybe, hogy néhány előjátéknak tekinthető jelenet után eljuttassák őket az orgia (a címben jelzett pizsamaparti) helyszínére. Az első pucérkodást a második percben (!) tekintheti meg a művelt néző, akit a film a 8. percben már egy full szoftpornó zuhanyzós jelenettel ráz fel. Ennek gátlástalanságán talán mosolyoghatunk egy kicsit, de a helyzet inkább az, hogy mivel a rendező a képi stílusból, a színészvezetésből, a zeneválasztásból és lényegében minden egyéb rétegből is elhagyta a paródiák látványos túlzásait, inkább a kényelmetlen feszengés jut nekünk osztályrészül: vagy azért, mert még mi is ízléstelennek tartjuk a teljesen indokolatlanul arcunkba tolt meztelenséget, amit perverz kukkolókként figyelünk, vagy mert ha őszinték vagyunk, beismerjük, hogy alapvetően mégiscsak tetszik, amit látunk.
Ezek után senkit sem lephet meg, hogy az erőszak a filmben teljesen nyíltan átszexualizált: az egyik beállításban például a gyilkos méretes fúrója hogy, hogy nem pont a férfi lába között feszül bele a világba, a szabaduláshoz pedig egy szintén félreérthetetlen szimbolikus kasztráláson keresztül vezet a lányok útja. Garantálni lehet, hogy ezen a filmen valahol mindenki felszisszen – főleg, hogy a legtöbb mészárlás olyan brutális, hogy még Lucio Fulci is elismerően csettintene.
Ha a Slumber Party egy ponyvaregény volna, akkor Amy Holden Jones rendezésére azonnal rásüthetnénk az olvasmányos jelzőt: elismerésre méltóan stabil kézzel irányít minden jelenetet, tehetségesen választ színeket, becsülendő tempóérzékkel mozgat színészt és kamerát – az a típus, akinek ha elindítod a filmjét, egészen biztos, hogy végig is nézed. Képességeinek leghűbb tükre talán a film második felében szerepet kapó jelenettípus, amely később, a Scream-féle metahorrorokban amolyan kötelező gyakorlattá fejlődött: szereplőink horrorfilmet néznek, amelynek eseményei megismétlődnek a saját világukban is. A forgatókönyvíró gyaníthatóan azért írta bele a filmbe, hogy rávilágítson a slasherek akut originalitáshiányára, Holden Jones viszont nem zavartatja magát ettől, hanem a maga kivételes lendületével extravagáns hatásfokozásra használja a párhuzamos montázst.
Adjuk még hozzá az itt-ott a paródiaverzióból mégiscsak a filmben maradt morbid és imádnivalóan ordenáré humort (figyeld a frizsidert!), és máris a célnál vagyunk. Egy zabolázatlan és napjainkban számos szempontból vállalhatatlan filmnél, amely minden lelkes rajongója ízléséről kíméletlenül kiállítja a lehető leggyalázatosabb bizonyítványt.
