A jól ismert Csehov-szabály szerint ha az első felvonásban feltűnik egy mordály, akkor annak el kell sülnie az előadás végéig – de ilyesmiket azért a slasherekben is ismerünk. Ott van például, amit Péntek 13-faktornak lehet nevezni: ha egy slasherben tábort látunk, biztosak lehetünk benne, hogy valakit hamarosan felszeletelnek a sátrában. Jeff Lieberman rendező a Just Before Dawnban (ha már van neki, a cikkcímben tisztességből jeleztük a magyar címet, de mindenki jobban jár, ha maradunk az eredetinél) ennek a horrorkörökben hamar nyomasztóvá terebélyesedett elvárásnak látszólag pedáns túlteljesítéssel kíván megfelelni: filmjének hősei még meg sem közelítik az erdei táborhelyet, valakit már gorombán pöcsön szúrnak egy machetével. Ami után csakis valami egészen embertelen vérorgia következhet – gondolhatnánk, de rosszul tennénk.
Mert Lieberman pont az ellenkező irányban megy fel a hegyre. Jótékonyan nyers, kicsit amatőr módra túlvilágított, de élettől (és persze haláltól) lüktető képeivel és az erőszak elodázásával az atmoszférateremtésre helyezi a hangsúlyt, és olyan messze jut vele, mint nagyon kevesen ebben a zsánerben. A helyszínválasztása sem esetleges. Azért járunk a nyugtalanítóan susogó fáival, szilajul zubogó vízesésével és százévesnek tűnő, primitív függőhídjával olyan nagyon voltaképp senkit sem csábító erdő mélyén, mert éppen az volna a film veleje, hogy a városi civilizációból egy hétvégére kiszabadult, gyanútlan, elpuhult fiatalok visszakerüljenek néhány lépéssel az igazi természetbe, ahol bármelyik szikla mögül előbukkanhat egy igazi vadállat. Itt vagy adaptálódsz a környezethez, mint a sokat látott és fegyverét magabiztosan markoló, korosabb erdőőr (George Kennedy a maga szokásos, így némiképp tájidegen profizmusával), vagy nyomorultul elpusztulsz, tönkremész – mint aztán kábé mindenki a vakációzó ifjoncok közül.
Egy nagy kivétellel. A Just Before Dawn eleinte titkos, később egyre nyilvánvalóbb főszereplője ugyanis Connie (Deborah Benson), az egyik legérdekesebb final girl az egész slashertörténetben. Szépen végigjárhatjuk vele a trauma stációit: először bénultság vesz erőt rajta, később megtalálja a pánik, aztán bekapcsol az életösztöne, de még mindig csak menekülésre futja… és aztán, amikor mintegy sarokba szorul, és nincs más mód, megtalálja magában a természetet, és elszabadítja (egyszerre, egy időben) a nőiségét és az elemi agressziót – miközben cselekvőképtelen barátja a földön sírdogál.
Ez az átalakulás annyira fantasztikus és felkavaró, hogy a többi már igazán csak a ráadás: a lényegében a Gyilkos túrából átlépő helyi nyomoroncok minden túlzó gesztus nélkül is felettébb feszélyezőek, a zene (a nem sokkal később a Terminátorba örökérvényűt szintetizátorozó Brad Fiedel munkája) szép finoman és kíméletlenül szorítja össze a gyomrot, az erőszakszekvenciák ötletesek, de (az utolsó 10 percet leszámítva, ahol ennek megfelelő helyen van) nem hivalkodóak.
Szimpla kliséfesztiválnak álcázott, érdes és mélyen szubverzív mozgókép nagyjából egy nagyobb vödör fagylalt árából? Nincs rosszabb szólam annál, hogy régen minden jobb volt, de azért a horrorban a 80-as években…