Slasher-klasszikusok #12: Turistacsapda

Film

Slasher-klasszikusok #12: Turistacsapda

Nyitókép: Fiatal srác tol maga előtt egy gumiabroncsot, miközben izzadtságtól és a naptól elvakítva kutatja a legközelebbi benzinkutat. A kamera elegánsan mégis vészjósló lassúsággal emelkedik föl, ahogy megközelíti a kihalt állomást. Hősük keresi a kutast, nem találja, belép egy szobába, ahol hírtelen ajtó-ablak rázáródik és mindenféle elcseszett bábfigurák ugranak elő, akik röhögni kezdenek rajta. Szökni akar, amikor hírtelen egy szekrény teljes tartalma levegőbe emelkedve hozzávágódik, végül egy vascső szépen falra is nyársalja. Erőszakos halál, amit aztán kényelmetlenül kitartott csend követ, miközben a kamera újra kényelmes lassúsággal szó szerint kimászik az ablakon. Itt már tudtam, hogy ez a film nem szarozik. 

A fent említett ütős kis bevezető áldozata Woody éppen barátnőjével Eileen-el nyaralna, a magára maradt lányt pedig a mögöttük jövő jóbarátok (közöttük a későbbi Bond-lány Tanya Roberts) veszik föl. Rövidesen ők is defektet kapnak és egy útközeli félig szálloda, félig múzeumszerűségben húzzák meg magukat, amit a különc Mr. Salusen (Chuck Connors) tart fenn magányában. A fiúk-lányok azért érzik, hogy ez a hely nem százas, ahogy a tulaj se, így megpróbálnak minél gyorsabban is el is pucolni. De persze van valaki közülük, aki elkóborol, innentől kezdve pedig jön a klasszikus slasher láncreakció, ami szerint a maszkos gyilkos (jelen esetben Salusen maszkmesterként dolgozó és egyben totál labilis tesója) szép lassan levadássza a fiatalokat, miközben a hely gyanúsan életszerű, groteszk mannöken-babái figyelik minden lépésüket. 

A 1979-es keltezésű Tourist Trap igazi csemege a kis költségvetésű B kategóriás horrorokra vadászó műfajspecialistáknak. Egy olyan furcsa, sokszor látványosan bizarr, mindenféle helyről összeturmixolt proto-slasher, ami pontosan azelőtt született, mielőtt a Halloween-Péntek 13 duó megszilárdította a műfaj alaptörvényeit. Ráadásul a forgatókönyvet jegyző David Schmoeller eredetileg magát John Carpenter-t akarta megnyerni a rendezői székbe, de a producer J. Larry Carrol nem tudott vele megegyezni a pénzügyiek terén (ami már csak azért is vicces, mert ez a film végül pont annyiba került, mint a Halloween). Így a stafétabot a fiatal Schmoeller-hez került, aki a forgatáson legalább annyira kezdő volt, mint a legtöbb stábtag. 

A filmen viszont ez meglepően nem látszik. Sőt a Tourist Trap sok szempontból jóval elegánsabban és karakteresebben van megrendezve, mint az őt követő tinikaszaboldák sokasága, amik a feszültséget és az atmoszférát legtöbbször inkább lepasszolják a minél gusztusosabb trancsíreffektekért. Schmoeller kamerája sokszor inkább suhan, mintsem mozog, a szereplőket voyeur-módon meglesi, figyeli, és annak ellenére, hogy a film 75%-a éjszakai sötétben játszódik, pont annyira vannak megvilágítva a dolgok, hogy ne vakoskodjuk, de ne is legyen természetellenes az összkép. Az elhagyatott amerikai peremvidék lepattant villájában játszódó cselekmény olyan összehatást eredményez, mintha egybegyúrnánk a southern gothic-ot, az olasz giallo-val. Egy olyan giallo-val, ahol a maszkos gyilkos nem késsel, hanem telepata módon mozgatott tárgyakkal gyilkol. Na erre varrj nyakkendőt!

Ahogyan halad előre a cselekmény, úgy válik a történet egyre szürreálisabbá (Schmoeller saját elmondása szerint Jodorowsky-t és Bunuel-t vette alapnak a hangulatteremtésben), egy Texasi láncfűrészes-féle pokolszériává, ahol a túlélők az őrület örvényébe süllyednek. De közben a gyilkos hátterére is fény derül, amiben az elszigeteltség, a lelket fölzabáló magány játssza a főszerepet, ami egyfajta tragikumot is kölcsönöz figurájának. Életszerű, de mégsem élő viaszbabákkal kitölteni az űrt, az emberi érintkezés és kapcsolatok hiányát, miközben észre se veszed, hogy elment az eszed. Bár lehet, hogy a kissé drámaibb színezetet a legendás Pino Donaggio által komponált zene kölcsönöz neki. Ami vadul örvénylő vonósaival egyszer hatásos és hátborzongató, máskor meg úgy hangzik, mintha egy epikus melodrámához szólna, nem egy olcsó horrorhoz. A 70-es éveket és a film forgatását tökéletesen leírja, hogy Schmoeller puszta mázliból tudta megnyerni Donaggio-t a zeneszerzői posztra, mert egy helyen és időben forgatott a Joe Dante-féle Piranha-val.

A zene, a rendezés, az operatőri munka már kiemeli a korszak olcsó horrorai közül a Tourist Trap-et (a színészekről nem beszéljük, egyedül a veterán Chuck Connors teszi oda magát), de a film igazi MVP-je nem más, mint a díszlettervező Robert A. Burns, aki Tobe Hooper és Wes Craven mellett kezdte a szakmát és legalább fél tucat kulthorror látványvilágért volt felelős (Sziklák szeme, Az üvöltés, Re-animátor csak hogy egy párat mondjak). Ha valaki, akkor ő tudta, hogyan kell visítóan alacsony büdzséből a maximumot kihozni, hogy a lepukkant helyszínek ne olcsóságot, hanem tudatos romlást, decay-t árasszanak magukból. Mindezek, és az éjsötét végkifejlet bőven elegek ahhoz, hogy az ember túltegye magát pár forgatókönyvi bakugráson és az időnként megakadó tempón. Schmoeller az ezt követő évtizedekben bebetonozta magát a másodvonalas rémfilmek közé, de itteni debütálásában van valami igazán megragadó és egyedi. Jó helyen, jó időben született gyöngyszem a Tourist Trap, ami relatív vértelensége ellenére képes még most is hátborzongató lenni.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza