Freddie’s dead… – énekelte a 70-es években Curtis Mayfield a korszak egyik blaxploitation-klasszikusában, a Super Flyban. A 80-as évek közepén, Freddy Krueger regnálása idején ilyesmit azonban már nem lehetett volna komoly ábrázattal eldúdolni a mozik környékén: a slasher áttörése után igen hamar beindult a horrorfilmek ész nélküli sorozatosítása, amely gyakorlat már csak a főmumusok elpusztíthatatlanná formálása révén is kirántotta a szőnyeget az amúgy is bizonytalan lábakon dülöngélő negyedik-hatodik-kilencedik részek alól.
Wes Craven becsületére legyen mondva, hogy ő már 1987-ben, a Rémálom 3. része idején igyekezett az asztalra csapni, majd a csapás után pontot tenni teremtménye a kelleténél már akkor is hosszabban kacskaringózó pályájának végére. A film egyik, legkevésbé sem homályban tartott rétege éppen erről a küzdelemről beszél. Igen: az amerikai horrorfilm egyik legfrissebb szellemű alakja már jóval a Sikoly, sőt bőven a Sikolyhoz afféle terepmunkát jelentő Új Rémálom előtt metaüzemmódba kapcsolt, itt még/már csak íróként, de a végeredmény szempontjából nagyon is markáns, félreismerhetetlen mozdulatokkal. Ezért is tud annyira érdekes lenni mai szemmel, megannyi botrányos Elm-folytatást, egy teljesen elhibázott remake-kísérletet és túl sok Sikolyt követően az Álomharcosok. De odáig azért nem mennénk, hogy ezért is lenne annyira népszerű.
Mert ha a nagyon is szerethető, képességes, figyelemre méltó, hibáival együtt is megőrzendő (satöbbi-satöbbi) horrorfolytatások között elemlítjük a Rémálom 3.-at (és hát most éppen ezt tesszük), akkor alapvetően csak újabb szólamot kezdünk dalolni a már rég felállt kórusban. Ez a jól kitapintható népszerűség ugyanakkor egyáltalán nem magától értetődő. Nem kell hozzá ugyanis különösebb rosszmájúság, hogy az Álomharcosokban a vég kezdetét érjük tetten: a film legrosszabb pillanataiban már visszafordíthatatlanul zajlik Freddy Krueger átformálása elsőosztályú monstrumból fájdalmasan kretén bohózati hőssé, ami kétségkívül az amerikai horrortörténet egyik legsúlyosabb hűtlen kezelési merénylete volt. Az itt-ott a praktikus effektek mellett bevetett kezdetleges CGI pedig pont olyan, amilyennek a 87-es CGI-t el lehet képzelni egy sokadik horrorban: nevetséges, de legalább felettébb ocsmány. Csakhogy.
Csakhogy másik irányból nézve a harmadik Rémálom az utolsó ebben a franchise-sorban, amely meg akar és meg is tud őrizni az eredeti szellemiségéből annyit, amennyit csak ezen a ponton még lehetséges. Kezdeni kíván például valamit azzal a megkülönböztető jeggyel, hogy az eredeti Rémálom a büntetéskiosztási gyakorlatában sem a klasszikus slasher-formulát követte: itt nem az ifjak korábbi bűnei és/vagy a kor mereven konzervatív felfogása szerinti szabadossága von maga után szörnyű retorziót, hanem a szülők válogatott rémségei omlanak a gyerekek fejére: egyfelől nyilván az ősbűnként tételezhető önkényes Krueger-gyilkosság, de mellette még alkoholizmus, elfojtás, érzelmi ridegség, you name it. A harmadik rész is ezen a terepen viszi be a legfájóbb ütést: a filmben öngyilkossági kísérletet elkövető kiskamaszokat adnak be értetlen szüleik a pszichiátriára, ahol úgyszintén megannyi süket fülre találnak ennek minden borzasztó következményével. Olyan közegben járunk, ahol puszta jóakaratból és szakmai rutinból kényszergyógyszereznek, magánzárkáznak (és segítik ezzel Freddy, vagyis a saját tudatalattijuk közreműködésével a halálba) rokonszenves gyerekeket, akik inkább tartják magukat különféle kábítószerekkel ébren ebben a fertőtlenítőszagú, rácsos ablakos pokolvilágban, minthogy belemerüljenek álmaik kontrollálhatatlan, nyákos-véres folyamaiba. Gondoljuk azért ezt egy pillanatra végig.
Ezt az igen érdes és rendkívül kényelmetlen alapot szerencsés módon nem simítja el totálisan, de kétségkívül komfortosabban járhatóvá szőnyegezi aztán a film a gyerekek számára felkínált közös kaland eufóriájával (hiszen álmában még az is szabadon szaladgálhat, aki a való világban kerekesszékbe kényszerült), a zsánerben elfogadhatóan koreografált akciókkal, és mindenekelőtt Freddy álomvilágának jó ízűen mesés, képiségében, hangulatában hol a cseh szürrealizmust, hol Grimm-fabulákat, illetve persze saját kora ködös-füstös, színes fényekben úszó horroresztétikáját is felhasználó groteszkségével. Mely groteszk álomszínházat Freddy immár nemcsak egy-egy személynek, hanem egy egész befogadói csoportnak prezentálja, amelyhez mi, a film nézői is becsatlakozunk. De kinek a filmjét nézzük ilyenkor? Freddy Kruegerét? Kristenét, aki a legképességesebbnek tűnik a gyerekek közül? (Ez az állítás aztán a fikción túl is igaznak bizonyult: a később oly fényes pályát befutott Patricia Arquette első lépéseit figyelhetjük a kamera előtt.) Wes Cravenét? Netán a kivitelezőnek szerződtetett Chuck Russel vízióját?
Ezen a ponton pedig, ahol már elkezdhetünk belegabalyodni a filmszalagokba, belép a történetbe, egyúttal visszatér a franchise-folyamba a második részt kihagyó Heather Langenkamp, aki úgy nagyon is konkrét, mint szimbolikus értelemben az alapfilm főhősnőjét játssza a szemünk előtt. Ő az, aki (az alkotó atya, Wes Craven szurrogátumaként) már mindent tud és mindent ért, és akadnak is ötletei a megoldásra. Mert ez így nem mehet tovább. A megoldás pedig a maga módján váratlanul szívszorító, hiszen a kör bezárásához nemcsak a halálra ítélt gyerekeket kell megtanítani rá, hogyan tudják megvédeni magukat (a saját agyműködésüktől és az ezt megbirizgáló felnőttvilágtól), hanem még a Krueger-szörnynek is szükséges megadni a lehetőséget, hogy békében nyugodhasson. Kerüljön a helyére minden – és vajon mi szükséges még ahhoz, hogy egy filmfranchise-t végre tényleg koporsóba lehessen zárni? Nos, Wes Craven még ezt a lépést is meg meri tenni az ő Heather/Nancyjével, mert valódi áldozatkészség nélkül nincs győzelem sem Freddy hullámzó házfalai közt, sem pedig a filmgyártásban.
Mi, mai nézők persze tudjuk, hogy ez a sok heroikus erőfeszítés sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a Rémálom-sorozat ütemes lecsúszását megállítsa vagy legalább megfékezze. Ez a tudás azonban csak hozzátesz a film nehezen feledhető, gyengéd melankóliájához, amely ott lengedez még Freddy Krueger leggorombább egysorosai mögött is.