Sir Gawain és a revizionizmus: The Green Knight

Film

Sir Gawain és a revizionizmus: The Green Knight

Az van, hogy újabban (megint) nyakig benne vagyok az Artúr-mondakör és a jungi pszichológia legelborultabb mélységeiben – nem bánom, mert így szembesülni a Sir Gawain és a Zöld Lovag legújabb, David Lowery-féle adaptációjával valamivel könnyebb. Féltem is egy kicsit az avatatlanokat (felvágunk már az elején?), mert ez egy nehézkes mű, kevés információt szolgáltat a mitikus kontextusról, de talán pont eleget, hogy az alkalmi néző is érezze a súlyát annak, amit a Zöld Lovag képvisel.

Tiszta archetípus ő: a tréfacsináló, akinek játékai szigorú szabályokra épülnek, azokat legfeljebb úgy lehet megkerülni, hogy a szabályok szavait másképp értelmezzük – nos, Lowery valami hasonló tréfát igyekszik ezzel a filmmel véghezvinni: a kétértelműség, játékosság, esetenként művészi függetlenség eszközeivel igyekszik kibúvót keresni egy nyílegyenes adaptáció kötelességei alól.

Nem meglepő, tekintve, hogy egy középkori alliteráló verses románcot vett kézbe. Legyünk elnézőek, az idő és a nyelvi korlátok is engedélyt adnak itt kreatív szabadságra, meg persze nem egy is összetett regényről van szó. A felütés (de úgy általánosságban a cselekmény is) egyszerű: a Kerekasztal lovagjai karácsonyi-újévi ünnepségen ülnek, amikor hívatlanul beállít egy különös harcos, Vajda Miklós fordításában emígy: „Zöld volt minden ezen a lovagon, csupa-zöld, / Zöld zeke vállas, szál-egyenes termetén,” kezében pedig „Szörnyü harci-szerszám, óriás-szekerce”, szóval a jelenlevők egészen természetesen „Nagyot néztek, hüledeztek csak, / És a lovagoknak vére is dermedt, a szemük dülledt,”, stb. stb.

Érkezése egyfajta kihívás; üsse meg őt valaki, de egy feltétellel: egy év és egy nap elteltével viszonozza ő majd az ütést. Gawain felugrik (a költeményben Artúr védelmében, a filmben inkább tettvágyból), hogy na majd ő. Fogja, izomból lecsapja a csávó fejét, hogy akkor ne kelljen már ezzel többet foglalkozni, ám a dekapitált Zöld Lovag feláll, két kezével felemeli fejét, figyelmezteti Gawaint, hogy egy év és egy nap múlva várja őt. Balra el.

Lefagy mindenkinek az arcáról a mosoly, nyilván, hidegrázósan jó ez a jelenet mind a költeményben, mind a filmben. Snitt, snitt, eltelt az idő, megkezdődik a végső utazás. Az ismeretlen költő műve és így a film is egyfajta önkeresési utazás, példabeszéd becsületről, bátorságról, jóságról-nagyságról, érettségről, és (itt a rendező feltolja az orrán a szemüvegét és a kamerába kacsint) toxikus maszkulinitásról. Rengeteg a kibontani való mikroszál, allúzió, szimbólum, meg a többi bölcsészblikkfang, és ahogy a hős elindul, úgy eszközöl Lowery is egyre több változtatást az ismert lefolyáson.

Itt térjünk ki gyorsan az általános, felszíni minőség elemeire, elsőként Dev Patelre, aki annyira karizmatikus és jóvágású gyerek, öröm nézni, ahogy mindenre naivan rácsodálkozva csetlik-botlik Britannia borzongató vidékén, de igazán, játéka remek, ahogy másoké is, hadd ne soroljam. Vannak itt jópofa (jópofáskodó?) játszadozások fejezetcímezéssel, eleve a film címének kiírásával (ki nem írásával), általánosságban itt-ott megcsillan az ízlésesen jó humor. És persze szépen van fényképezve (Andrew Droz Palermo) meg hangszerelve (Daniel Hart), odateszi magát valahol a gondosan és aprólékosan kidolgozott háttérelemek-kosztümök realizmusa és a ködös álomlogika határán.

Vagy most már lassan ki is mondhatjuk: az A24-es forgalmazói logó alatt megjelenő filmek közös ismertetőjegyeivel érkezik (vajon tudatos brand-építés ez, vagy csak korszellem, irányzat?), mint a hirtelen stilisztikai ugrások, a már-már állóképre fagyasztott lassú nyomasztás kísérteties zenére, vagy a felfokozott többértelműségi fikciós játszadozás (hámozgassák csak rejtett mélységeit több órás „ending explained” jellegű videókban az ifjú és lelkes mozgókép-elemzők). Igen, ez az A24-film pontosan olyan, mint egy A24-film.

Vissza Lowery változtatásaira: hamar nyilvánvalóvá válik, hogy filmje egy nagy levegővel mélyvízbe ugró revizionista kísérlet – mind formában, mind tartalmában, de azért mégiscsak úgy, hogy a lényeg, a mitikus szív, a csont, a hús, az ondó ne vesszen el (működik-e az ilyesmi?). Lőjük be valahogy így: Krisztus utolsó megkísértése, illetve Tarantino alternatív történelmeinek szellemiségében – de ennyi előkép után vajon mennyire üt igazán?

Mindebből annyi következik, hogy a film szinte végig (észrevehetően vagy észrevétlenül) ugrál az „ilyen is” és az „olyan is” határmezsgyéjén, hol a realizmus testszagú végletében, hol a tudattalan rémálmaink delíriumos végstádiumában, de még a forgatókönyv dialógusai is hol kihagyásosan költőiek, hol agyonverik a nézőt a helyzet banális kimagyarázásával (magas elmélkedések a zöld színről, és így tovább). A szereplők által használt nyelv is hol sután archaikus, hol lazán modern, ne várjuk el, mondjuk, Robert Eggers párbeszédeinek hitelességét, összeszedettségét és nyelvi leleményességét.

Ennek a klasszikus-modern adaptációnak itt sem fogynak el a különös paradoxonjai: a film nagy hangsúlyt fektet praktikus trükkökre, granuláris-filmes látványra, kényelmes, ősi tempóra, mégis gyakran kényszeresen kivetkőzik magából, hogy behozzon valami avantgárd, esetleg kizökkentően modern drámai-társadalomanalitikai elemet, itt-ott kizárólag digitális utómunkálattal lehetséges effektet. Az ősi és modern ütköztetése nem mindig eredménytelen vagy hatástalan, de a gyanú végig megmarad, hogy nem is feltétlenül tudatos koncepcióról van szó, inkább kísérletezésről, és mint ilyen, az vagy esik, vagy puffan (netán majd az ízlés a helyükre sorolja a jeleneteket).

Fogalmazzunk inkább így. Itt egy film, amiben markáns, erős, tudatosan épített jelenetek váltják egymást, ám a tudatosságnak ez a foka már kevésbé jellemző a jelenetek megválogatására, sorba rendezésére, egymáshoz illesztésére. Lowery teljesen esetlegesen rostálja a mítosz egyes elemeit – hol figyelemreméltó hűséggel leköveti és pazar módon életre kelti a tizennegyedik századi alapanyagot, hol átír, helyettesít, elvesz, módosít (jó, melyik adaptáció nem?), – arról végül nem győz meg, hogy el is kötelezné magát egy szinguláris, kellően eredeti szerzői vízió mellett.

Gawain már-már pszichedelikus, metafizikai utazása során fékek és magyarázkodások fogják vissza a történet egyébként bámulatos, enigmatikus lefolyását – egy ponton Gawain felteszi a kérdést, hogy „tényleg csak ennyi?”, vagy vegyük azt az egészen oda sem illő jelenetet, amikor az úti cél közelében álló kastély úrhölgye magyarázza, hogy a kódexmásolás során javításokat eszközöl, hogy a történetek jobbak legyenek. Gőgös, gyáva kis toldalékoknak tűnnek ezek, de akár meg is fordíthatjuk a dolgot: hát nem eleve a gőgről és gyávaságról szól ez az egész történet? 

Tessék, ezzel teljesen önmagába tekeredik-gabalyodik, annyira meglendült itt az ambiguitás, hogy gyakorlatilag bárhonnan előhúzható egy értelmezési tartomány, amely a film minden kétes kreatív döntését megvédheti. Egy bátornak és formabontónak szánt adaptáció élét veszi el ez a fajta túlbiztosítás. Én úgy vagyok vele, hogy ha már messzire kell menni, akkor menjünk el a falig és tovább.

A címszereplő lovag utolsó mondata (nem tudom, ez más nyelveken hogy csapodik majd le, de) egy fricskás kétértelmű megjegyzés, a végső bizonyítása annak a tézisnek, hogy ez nem egy okos adaptáció akart lenni, hanem sokkal okosabb az alapanyagnál, csak hát egy olyan műnél, ahol leginkább az integritásé a főszerep, azért ez elég meredek ábránd.

Előfordulhat, hogy ez egy jól megcsinált film (részeiben az is, helyenként kellően immerzív, vagy milyen divatos szakkifejezést is húzzak be ide), de talán személyes ízlés miatt ritkán működött nálam feszes, átgondolt egészként. Különösen a fókuszálatlan középrész, a jelenetek slendrián színpadiassága, illetve a gyakran szükségtelen formabontási kísérletek zökkentettek ki, ráadásul mindig éppen akkor, amikor már kezdtem volna elismeréssel befogadni az egyébként tisztességesen megteremtett atmoszférát. Sok jelenetet nyugtáztam úgy, hogy az érzékenységem és az intellektusom már köszönőviszonyban sem voltak (szép volt, de szükséges volt?), szóval, ha atyai jótanácsot kellene adnom a megtekintéshez, akkor így hangozna: fiatalos érzelemmel, nem pedig irodalmi rákészüléssel. Meg persze ez egy felnövéstörténet, felnőtt fejjel ne is csodálkozzunk, ha az igazi hatás elszökik előlünk (széljegyzet magamnak).

A mondavilág puristái feszenghetnek, de az eredeti költemény üzenete végül is még mindig átjön, talán egy másfajta formában, amelyben már ki vannak tágítva, át vannak formálva a narratív terek egy másfajta, modern, többrétű (javított?) morális példabeszédhez, de ezek az átformálási kísérletek barbár nyomokat is hagynak, nem feltétlenül gyorsan észrevehetőket, de azért feltűnőeket. 

Inkább csak úgy elszomorított valamiért (azt hiszem, egy remekmű lehetőségét siratom itt, legendás majdnemek között), mert végső soron ez a revizionista kísérlet nem nyújt mérhetően jobbat annál, amit végül elvesz, eltakar, és amit nem mer egyenesre venni, sem teljesen kicsavarni. Úgy meg akkor minek.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Még több Film

Vissza