Állítólag a történelmet a győztesek írják. Úgy érezem, hogy ez a filmtörténelemre is igaz. Vajon mi dönti el, hogy éppen melyik film lesz óriási hatással az adott műfajra és a következő generáció nézőire, alkotóira? A szempontokat végtelenségig lehetne sorolni a kritikai fogadtatástól kezdve a piszkos anyagiakon át a marketingig, illetve az adott korszellem hangulatának ügyesen időzített megfogásáig. A sikeres alkotás lesz a győztes, az alapmű. Más pedig belezuhan a feledés kútjába, függetlenül a minőségtől.
Ha megkérdezik az átlag filmrajongót, hogy vajon melyik filmtől lehet datálni a slasher műfaj létrejöttét, akkor 95 százalék kapásból Carpenter Halloween-jét fogja mondani (jó okkal). A kekeckedő öt százalék esetleg Bob Clark Fekete karácsonyát. De senki se fogja említeni Theodore Gershuny-t és az 1972-es Silent Night, Bloody Night-ot. Mert bármennyire csábító azt gondolni, de ez a műfaj se lett csak úgy kitalálva, kiköltve mint egy tyúktojás. Alapjai visszavezethetőek a 60-as, 70-es évek exploitation hullámára, Hitchcock Psycho-jára vagy akár az olasz giallora is. Különösen az utóbbira, ha nagyon szemét lennék, akár azt is mondhatnám, hogy a slasher tulajdonképpen egy amerikanizált Argento film csak bármiféle vizuális szépérzék nélkül. Alulról, a filmipar legmélyről bugyogott föl az amerikai mainstreambe a brutális sorozatgyilkosok szériája, Gershuny filmje pedig ennek mintapéldánya, hiszen nemcsak a későbbi Troma nagyfőnök Llyod Kaufman, de még a Golan-Globus páros előtti Cannon Films is benne volt a készítésben.
East Willard, Massachusetts. A sűrű fenyvesek között magasodik ki a Butler kúria, megannyi tragédia és fájdalom szimbóluma. Karácsony napján a családfő William Butler halálra ég, unokája a fiatal Jeffery örököl mindent. Húsz évvel később a már felnőtt férfi (James Patterson) szabadulni kíván a háztól, ügyvédje John Carter (Patrick O’Neal) és annak szeretője Ingrid meg is érkeznek az álmos kisvárosba, hogy nyélbe üssék az üzletet a helyi hivatalokkal. John és Ingrid az estére meghúzzák magukat a Butler-házban, de a lámpafényes, meghitt szeretkezést hamar félbe szakítja egy baltás gyilkos, aki miszlikbe vágja őket. A városkába pár órával később érkező Jeffery hamar észleli Carter eltűnését, a szálakat pedig a polgármester lányával Diane-el (Mary Woronov) közösen kezdi felgöngyölíteni, miközben a gyilkos telefonon keresztül csalogatja újabb és újabb áldozatait a házba.
A Silent Night, Bloody Night azon filmek sorát gyarapítja, aminek építőkockáit könnyen be lehet azonosítani, viszont ezek összegyúrásából már kicsit előre is vetíti a jövőt. A „gyilkos a házban” alap Terence Young Wait Untill Dark című klasszikusából merít, míg a kimért lassúsággal felvezetett véres gyilkosságok, a gyilkos szemszögéből felvett szuszogós-feketekesztyűs felvételek pedig a giallo voyeurizmusának beszivárgását jelzi. A leendő áldozatok telefonon terrorizálása viszont egy olyan elem, amire Bob Clark épített nagyban két évvel később megjelent remekében. Az elemek a helyén vannak, van ambíció, egyediségre törekvés, így felvetődik a kérdés: Akkor vajon miért nem lett műfaji klasszikus ebből a filmből is?
A választ leginkább ott kell keresni, hogy lelkesedés ide vagy oda Gershuny nem rendelkezik a fent említett rendezők kvalitásaival, akik az alacsony büdzsé és az egyéb limitációk ellenére is képesek voltak kézben tartani a gyeplőt és hozzáadni azt a bizonyos pluszt. A Halloween vagy a Fekete karácsony jéghideg, elegáns precizitásához képest a Silent Night, Bloody Night botladozó, egyenetlen tempójú (sőt sokszor meglepően vontatott az alig 85 perces játékidő ellenére), félelemszekvenciái sokszor kifejezetten bárdolatlanul vágottak. A kísértetiesnek szánt zongorás háttérzene olyakor hangulatos, máskor szinte paródiába illően tolakodó. A stáb félamatőr-amatőr háttere folyton kiütközik, és még csak azt se mondhatjuk, hogy bája lenne.
Pláne ha a színészekről beszélünk. Függetlenfilmesként Gershuny nagyrészt az Andy Warhol-t körülvevő színtársulatból válogatott a szerepekre, de a többségük kínos kimértséggel játszanak. A sokszor kifejezetten zavaros forgatókönyv se segíti őket, aminek köszönhetően sokszor esik-puffan módon történnek a dolgok. Talán a dörzsölt ügyvédet játszó O’Neal vagy a Tony-díjas Patterson azok, akik hitelesebbek alakítanak, de mindenki mentségére szólva, slasher-nél amúgy se szívjuk nagyon mellre, ha valaki gyengébb teljesítményt hoz, mint egy Oscar-presztízsdráma sztárgárdája.
Ha valamit még meg lehet említeni a meglepően vérbő gyilkosságokon kívül, akkor az a film utolsó harmadának nagy flashback-szekvenciája, melyben Jeffery, elolvasva nagyapja naplóját, megvilágosodást kap családja tragikus és hátborzongató történetéről. A gótikus-régies hangulatot Gershuny egyszerűen azzal oldja meg, hogy a felvétel színesről monokróm barnába vált át. A gazdag mulatozókat lemészároló őrületek képsora olyan, mintha egy másik film része lenne. Egy másik, jobb és művészibb filmé, nem egy kis költségvetésű B kategóriás thrilleré. A Silent Night, Bloody Night sorsát saját viharos elő- és utótörténete is meghatározta. A forgatás és a bemutató között csaknem két év telt el, a mozikban nem nagyon volt sikeres. 1974-ben eladták a tévének késő esti vetítésre, és mivel nem volt rajta copyright, a köztulajdon szférájába zuhant, és senki se törődött vele. Évtizedeken keresztül pocsék minőségű kópiákban és kiadásokban élt tovább, saját főszereplője, Mary Woronov is leszedte róla a keresztvizet (magyarul leszarozta), míg végül pár éve kapott tisztes HD kiadást meg egy nevenincs remake-et is. Későbbi kortársai hivatkozási alapok lettek, a Silent Night, Bloody Night elfeledett kuriózum, egy érdekesség jó ötletekkel, de zavaros és gyenge megoldással. Theodore Gershuny a 80-as években még felbukkant George A. Romero kultikus tévésorozata, a Tales from the Darkside által, de soha többé nem rendezett egészestés mainstream filmet. 2007-ben halt meg 73 évesen.