A sikoly a kezdet, de nem a vég.
A sikoly egyidős a horrorral, mert egyidős a rettegéssel. Amikor cserben hagynak a szavak a leírhatatlan láttán, marad az artikulálatlan hang. Ha sikítunk, felszabadul belőlünk valami; ha filmen látunk-hallunk sikítani egy szereplőt, övé az enyhülés, miénk a tehetetlenség. Naná, hogy horrorfilmes alapelem lett, még külön karaktertípus is sarjadt belőle: a sikolykirálynők időtállóságára több száz bizonyítékot tudnánk felsorolni Fay Wraytől Florence Pugh-ig.
Sheryl Lee sikolya világklasszis, pedig amikor megismerjük, a némaság fémjelzi: a plasztikba bugyolált Laura Palmer halott, már nem beszélhet, nem sikolthat. Sokan próbálják szóra bírni a Twin Peaks első két évadában, és ő úgy kommunikál, ahogy tud: álombeli fülbesúgással, kitépett naplóbejegyzésekkel, doppelgangeren keresztül. Dale Cooper, James Hurley, Donna Hayward és a többiek összeszednek annyi morzsát, amelyből összeáll a rejtély megoldása, de Laura Palmer nem lehet több enigmánál, hiányzó puzzle-darabnál, prizmánál, amelyben volt szerettei és a megmentéséről lecsúszott gáncs nélküli lovag saját tükörképeiket fedezhetik fel.
Jó móka ez is, de David Lynch érezhette, ennél többel tartozik múzsájának. Laura Palmer megérdemelte, hogy elmondhassa saját történetét; Sheryl Lee megérdemelte, hogy a reflektorfénybe álljon; nekünk pedig kötelességünk vele tartani. Mert más az önjelölt vagy hivatásos nyomozókkal találgatni és rémüldözni egy whodonit mikéntjén, és megint más megélni az áldozat rettenetét. A Twin Peaks: Tűz, jöjj velem! Lynch gyönyörű, megható ajándéka Laurának és Sherylnek, a kapocs, ami többletsúlyt ad az első két évadnak, és megalapozza a lenyűgöző harmadikat. 1992-ben persze nem így álltak hozzá a rajongók, azt várták, hogy választ kapnak a sorozat őrjítő cliffhangerére – csalódottan és dühösen távoztak a moziból, miután Kyle MacLachlan helyett Chris Isaackel, folytatás helyett flashbackkel szúrták ki a szemüket. Két évvel a Veszett a világ Arany Pálmával megkoronázott cannes-i diadalmenete után kifütyülték a versenyprogramba válogatott filmet (mondjuk a franciák mindent kifütyülnek), és a kritikusok megállapították, hogy Lynch eltűnt a saját seggében.
Pedig a Tűz, jöjj velem! a rendező legönzetlenebb, legtisztább alkotása. Most hagyjuk a film első felét. (Az is okés. Rossz nem is lehetne Harry Dean Stantonnal és David Bowie-val.) A Laura Palmer utolsó napjait bemutató másfél óra célja nem csak az, hogy kiszínezzük a krimi narratíva vagy a szürreális rejtélyek fehér foltjait; tudjuk, mi történt vele, hogyan halt meg, ki a gyilkosa. Hanem, hogy a krisztusi értelemben bizonyságot tegyünk egy ember igazságáról, szenvedéseiről. Egy emberről, aki végig tudja, vagy ha nem is tudja, érzi, nem fogja megérni a következő évet; aki a kiutat keresve – drogokban, szexben, szerelemben, barátságban – újra meg újra a szakadék szélén találja magát, és a sötétség lassan könnyebbnek tűnik, mint a föld.
Bármennyire is megpróbáltatás végignézni az elkerülhetetlen felé menetelést – és az: kemény, megterhelő, pusztító –, Lynch szereti Sheryl Lee-t, Sheryl Lee pedig szereti Laura Palmert, és mélységes empátiával állítja a karakter szolgálatába színészi eszköztárát. Kevés alakítást tudok mondani az egyetemes filmtörténetből, ami ekkora hatást gyakorol rám. A legközelebbi rokonságban talán Maria Falconettivel áll: fantasztikusan expresszív az arca, és pontosan érzi, hogy egy ilyen horderejű, monumentális, mindent elemésztő áruláshoz, az apától elszenvedett nemi erőszakhoz egyszerűen nem társulhat holmi minimalista-naturalista színészi játék. Nem, itt el kell torzulnia a vonásoknak, szét kell hullania az énnek, az égre kell kiáltani, mindhiába. (Ray Wise nagyszerű partner ebben, pontról pontra, kíméletlenül asszisztál a passiójátékhoz.)
Ez persze nem jelenti azt, hogy Lee nüanszok nélkül dolgozna, sőt. A megpecsételt sors összes stációját megjeleníti a tagadástól a rezignációig, a nihilista testi vágytól az utolsó fikarcnyi reményig. A tekintetében megnyíló, feneketlen bánat Julee Cruise énekhangjára ugyanolyan szívszorító, mint a világot lángba borítani vágyó nézése a Roadhouse-ban folyó bacchanálián, vagy a tébolyult, vihogó hisztéria, amikor Bobby a szeme láttára megöl egy embert – hisz mit számít egy élet, bárki élete, az ő élete. De igenis számít. Utolsó perceit szinte emberkínzás végignézni; horrorisztikusabb, mint a levágott fülek és kukák mögötti démonok a Lynch-életműben. A giccses angyali feloldozás pedig ennyi szenvedés után már nem is tűnik annyira giccsesnek, és végképp nem naiv vagy hamis. Vörösbegy a halál után.
Szeretném, ha ez lett volna az utolsó pillanat, amikor Laura Palmert láttuk. Belekapaszkodok a katarzisba. De nem ez a vége. A gáncs nélküli lovag azt képzeli, helyrehozhatja a világban kibillent egyensúlyt, begyógyíthatja a traumát, új vágányra terelheti a kisiklott életet. A The Returnben kézen fogja a fekete-fehér áldozatot, és megelőzi a halálát. Sherly Lee az utolsó részben már nem Laura, hanem Carrie, akinek másképp siklott ki az élete. Visszakerül a házhoz, ami nem az ő otthona, és meghall egy hangot, ami nem az ő anyjának a hangja. Egy nevet, ami nem az ő neve. A szeme tágra nyílik, az arca eltorzul. Sikolyától meghasad a valóság, újra megnyílik a lábunk alatt a szakadék, a lovag kudarcot vall, kezdheti elölről.
A sikoly a kezdet, és a vég, és a kezdet.
