Az eredeti Ómen-filmek története szerint a sátánfattyat anya szülte – anya sakál –, itt apa nemzette – apa sakál. A nemek megfordítása sajátos családfakérdést hoz előtérbe. A régi filmekben rémanya, itt béranya hordja ki a sátán fiát, és egyáltalán: a korábbi mitológia a születés után játszódik; a 2024-es hozza vissza a narratívát a fogantatás és az intrauterin korszak területére, lecserélve a gonosz jelenléte, boszorkányos képességei és hatalomvágya kérdését az anyán tett erőszak Szegény párákból ismert kérdésére. Sakálanya valahogy teherbe esik, és megszüli a sátánfattyat – szól az eredeti történet –, a gyereket a hatalom közelébe leteszik, hogy azt megszerezze. Az új filmben sakálanyából emberanya lesz, és ő maga is sátánfattyúvá válik, ugyanazt állja ki, amit fiának kell; kitenyésztett szuperlény a sok deformált, defektes melléktermék között. A 2022-es Barbár is beltenyésztéssel gyártott rémanyát, és a mögött is magasodott egy nyomorult terrorférfi.
A nemzést egy bomladozó hatalom, egy megdöntött mitikus rezsim utolsó képviselete erőszakolja ki – az egyház. Valamikor az egyház és a tudomány állt szemben egymással, ma – amikor az egyházat végérvényesen, a tudományt pedig (egyelőre) részlegesen elhagyta hívő tábora – ezek együtt állnak szemben a kényelem és dekadencia világrendjével. A fiatalok nem hisznek, mozgalmakat szerveznek és mindenféle hatalmat, felsőbb autoritást megkérdőjeleznek – gyártsuk hát le nekik a sátánt! Ellentétes érdekű hatalmak obskúrus összefogása nem csak vallás és a tudományvallás oppozíciójának hajnalán, de az ideologikus és politikai gondolkodás végstádiumában is felbukkan, képlete annyi, mint ideáinkat emócióinkra cserélni. A ’76-os film ember és ellenember harcáról szólt, az új hatalmi harcok válságáról szól; előbbiben evidens, hogy a gonoszságot gonoszok, hitetlenek, pusztítók követték el, a 2024-esben magyarázni kell. Jó és rossz primér különbsége beköltözött a dolgokba, nincsenek többé jó vagy rossz dolgok, a dolgoknak vannak jó és rossz oldalai. Szélsőséges, destruktív ideológiák színét, és fenntartó, ápoló, építő ideológiák fonákját mutogató obszcén kor(szak) filmjéről van szó.
A nyilvánvaló, a hagyományos, a szokásos és a mindeddig megbízható ezentúl áruló, mindig és mindenkivel szemben gyanakodni kell, mindig és mindenkire rá kell kérdezni; nem csak arra, mit tett, arra is, mit gondolt. A Nimona az egyértelmű rémet, az evidentikus pusztító szörnyet nyilvánítja a buta, élősdi többség áldozatává, a Damsel-ben a lovagok válnak bűnössé a sárkány gyermekeinek elpusztításában, és Az első Ómen-ben az egyház és szövetségese, a tudomány, a lelki és a testi jólét szavatolói tűnnek fel a romlottság princípiumaként (miképp – szelídebb, klasszikusabb, regeneratívabb formában – a 2023-as The Exorcist: Believer-ben is). A fennálló rend mindig ellenség, le kell ásni az alapjaiig, és ott a romlottságra rá kell találni; minden rendszer hazugságon alapul, minden épület Fulci Temetőre épült ház-a. A megkísértés, melyet az eredeti trilógia kivitelezett, mely előbb az anya-gyermek, család-gyermek és család viszonyokat, majd – a további részekkel – a társadalom, a hatalom iránt való bizalmat számolta fel, a 2024-es film rendezői és írói stratégiájában köszön vissza. Amit a korábbiak problematizáltak, amivel sokkoltak, azt ez realizálja, az ennek norma: nincs többé bizalom, az eredet hamis, a gyökér rohadt.
A bizalmatlanság filmjei igen korán átfordultak az önbizalmatlanság filmjeivé. Minden megfordult, többé nem alapozhat az ember arra, amit lát, nem hihet a szemének. A kérdés, hogy mi a nagyobb baj, ha valaki mindenhol szellemet lát, vagy ha egyáltalán nem lát szellemet, átalakult: minden és állandóan vagy szellem vagy épp nem szellem – attól függ, az ember éppen hányadán áll saját magával. A világ dolgait vizsgáló, azok hitelességét, minőségét, autenticitását vizsgáztató narratívák az embert kikérdező keresztkérdések sorozatává változtak, és felerősödtek a paranoid, skizoid hatások. A 2024-es Ómen mintha maga is az eredeti filmek üldözési mániája volna: régieskedő képi világával nem formálisan gyárt előzményt, a fikciózus térben is korábbra pozícionálja magát: a mitológia eleje, premisszája kicserélődik valami másra. Ezentúl nem a hit szivárgásának, a jó inflálódásának történetét, hanem a szivárgás utáni senkiföldjének gyászmenetét nézzük. Mindig is gonosz volt, ami jónak tűnt, mindig is volt egy eltagadott oldala, amiről nem tudtunk, amit nem szeretünk. A bálványok alkonya után az ember maga válik a gonosz bölcsőjévé, maga lesz a gonosz.
A sátán leszármazottja a traumatizált, kirekesztett, magányos gyermek analogonja, kinek családi háttere torz, és legalább egyik szülője szörnyeteg. A korábbi filmekben ez az anya, ma az apa. A hideg és idegen mostohaszülőkkel és nevelőnőkkel a jótétlélek adoptálók ellen szövetkező gonosz kölyök antianyák egész sorát járja végig gonoszként való hivatalos debütálása előtt. Az első Ómen ehhez a nem kívánt, erőszakkal fogantatott, elvetetni vágyott jelzőket is hozzácsapja. Erővel tettek egy agresszor magzat béranyjává – foglalható össze a motiváció. „Ki kell szedni belőlem!” – születik a döntés egy perc gondolkodás nélkül, ám a gyermek koraszülött, fél évvel, talán háromnegyeddel korábban jön világra. Az idő, mely a nem kívánt gyermek elvetetése előtt bizonytalankodással szokott eltelni, nem spórolható meg, ha gyors a döntés, gyorsabb a gyerek is. A korábbi víziók, az erőszaktevő démonsakálok, az anyaméhből kandikáló bőrtelen, szürke rémkezek valósággá válnak. Az egyházi áhítat hasat metsző szikékkel és steril eszközökkel társul, a természetes születés és az abortusz kérdése minden probléma nélkül, intézményi keretek között házasodik össze, és együtt szerkeszti tudomány és vallás közös sátánját, hogy egy új kríziskorszakban a vadorzó fiatalok visszameneküljenek védelmező karjaikba.
Frigid és kacér nők régóta népesítik a popkultúra berkeit. A szelíd, begombolkozott és okos(kodó) a gonosszal szemben jellemzően ellenállóbb, s ha ő a gonosz, a jókkal szemben hatékony, de felszabadítható. A kacér, mélydekoltázsos könnyen csábul, izgalma a veszélyek felé sodorja, és gyakran válik démoni erők játékszerévé, ragadozóvá, eredendő gonoszként pedig vonzalmával vesz hatalmába, dominaként jár el. A különféle műfajok más és más szerepeket, kosztümöket és történeteket halmoztak az eredeti típusokra; keveredésük – a westerni típusok mintájára – hatékonyan alkalmazkodott korszakok és korszenvedélyek váltakozásához. A „kacér de csúnya” éppúgy lehetséges, mint a „szép de félénk”. Az első Ómen tankönyvszerűen veszi át az elődök képletét, a kacér öltöztetésével és a szelíd vetkőztetésével kettős kielégülést céloz meg, ám végül nem merészkedik az erotika területére. Sajátos, hogy egy film, mely kéj és kín határán mozog, kevésbé fél a női lábak közül kinyúló rémkéztől (Rémálom az Elm utcában), mint a testiség, a szexualitás bárminemű ábrázolásától.
A sátánvallás tudósai fiút akarnak, nőn tesznek erőszakot, és fiút követelnek, ám a gonosz kétarcú, ikerként jön a világra. Ha deformált és ha nőnemű: kudarc. Férfi kell, mert csak hímnemű sátánfattyú lehet a gonosz földi helytartója. A tenyésztés addig tart, ameddig meg nem születik a tökéletes egyed. Az ikerpár fiú és lány tagjai születésüktől fogva pro és kontra, jó és rossz, béke és háború szimbólumai. A korábbi filmekben esetlegesnek hat, hogy épp az anya volt sakál, a szimbolika fejtegetése során ez odáig bővíthető, hogy „a barlangból valami rémség mászott elő”, a női öl, az anyaméh mint barlang, mint a helyszín, ahol a valódi teremtő mágia folyik mindig is könnyen vált a feketemágia helyszínévé, gyakran ábrázolták veszélyes territóriumként (vagina dentata). A 2024-es film képlete a feketemágiát egy általános férfiprincípiumra hárítja át: előbb számtalan saját gyermeken elkövetett erőszak tökéletesíti, azaz fertőzi a gonosz gyermeke számára alkalmassá a női testet, betegíti a szervezetet addig, hogy már csak torzókat képes létrehozni – és akkor megszületik a tökéletes.
A vallási, gazdasági, nemzetállami ellentétek után a civilizációs és identitásbéli ellentétek és küzdelmek (háborúk) kora köszönt be, ahol a legfőbb szövetséges „a hasonló”, és a legfőbb ellenlábas az „eltérő”, a differens. Férfiak a nők ellen, orvosok a beteg ellen, Edgar Allan Poe (mondaná feLugossy László). Béke sem képzelhető el, csak indifferenciaként, egységként, homogenizációként, tehát unalmasan.