Ráléptél a dodzsómra: a Karate tigris-sorozat

Film

Ráléptél a dodzsómra: a Karate tigris-sorozat

A popkultúra minden évtizedének megvan a maga sajátos oldalhajtása. Valami, amit mindannyian csináltunk, egy zenei stílus, amit mind hallgattunk vagy egy film, ami biztos megvolt a családi VHS kazettán. Mai fejjel nem tudjuk, hogy miért, csak az a biztos, hogy ezek a furcsaságok felnövekedésünk biztos részévé vált. Legyen az a 2000-es évek nu metálja, a 90-es évek gördeszkás korszaka, vagy a 80-as évek olcsó, botegyszerű B-kategóriás akciófilmjei. Az utóbbira pedig kevés olyan jó példát lehet találni, mint a kis hazákban is kultikus státuszt élvező Karate tigris (No Retreat, No Surrender) széria, ami kortársaihoz hasonlóan egy egész generáció számára meghatározta a harcművészeti filmek fogalmát. 

Stábtagok, főszereplők, rendezők váltották egymást a négy rész alatt, amiknek történeti szinten semmi közük sincs egymáshoz, mégis van egy ember, aki összekötőkapocsként szolgál. Ez pedig Keith W. Strandberg forgatókönyvíró, aki Hong Kongban volt túravezető és szabadidejében addig járkált az ottani filmstúdiók nyakára, míg az egykori Shaw Brothers rendező/producer Ng See-yuen benne látta a meg lehetőséget az amerikai piacra való betörésére és odaállt az első rész finanszírozása mögé. 

A 1986-os Karate tigris a filmipar újrafelhasználási tendenciainak egyik díszpéldánya, egy Karate kölyökbe oltott Rocky 4. Jason Stillwell (Kurt McKinny élete első és mai napig legjegyezettebb szerepében) a Bruce Lee-fanatikus fiatal srác Seattle-be költözik szüleivel, miután a los angelesi maffia egy csinos lábtörésben részesíti harcművészeti iskolát vezető apját a védelmi pénz fizetésének megtagadása miatt.  Az öreg a pacifizmus felé akarja terelni, de persze Jason inkább beszáll a környéken zajló karatetornákba, ahol egyre sikeresebb lesz. Így persze csak idő kérdése, hogy mikor szalad bele ő is, apja rosszakaróiba és az őket képviselő szovjet-orosz bajnokba, a Jean-Claude Van Damme által megformált Ivánba.

Az egész sorozatra elmondható, de legdurvábban az első résznél jön ki, hogy a gyerekkori nosztalgia mennyire megszépíti a dolgokat, a Karate tigris 1 objektív mércével ugyanis borzalmas film. Történetvezetése csapongó és sablonos, a színészi játék pornófilmeket alulmúlóan borzalmas, és az egészet átlengi az olcsóság szaga. De, mint sok rossz filmet, ez is belengi egyfajta bizarr báj, ami miatt végignézi, de még inkább kínosan végig vigyorogja az ember. Corey Yuen gyakorlatilag úgy ábrázolja Amerikát, ahogy sokszor az amerikaiak Hongkongot vagy Kínát: Teljesen kisarkítva, a legzsigeribb sztereotípiák mentén (breakdancelő/rappelő fekete haver, dagadt bully, orosz rossz). 

Dübörög az olcsó szintizene és az edzőmontázsok, az akciók bár nem jönnek sűrűen, de elfogadhatóak. Van Damme acélhideg, szótlan gonosza pedig egymaga feljebb viszi a minőséget két szinttel. A belga spárgaművész annyira szerepben érezte magát, hogy a forgatás alatt sikerült a hétszeres kickbox-világbajnok Peter Cunnigham-et egy pörgőrúgással kiütnie. Fizikai adottságai pedig még illeszkednek is Yuen dinamizmust megkövetelő stílusához, a látványos rúgásokban és mozdulatokban nem szűkölködő végső párbaj toronymagasan a film csúcspontja, ahogyan ennek lennie kell.

A Karate tigris bevételei szerények voltak, de a cérnavékony büdzsé miatt már ettől sikernek számított. A folytatásra Yuen és Stranberg visszatértek, de körülöttük mindenki és minden lecserélődött. Van Damme és McKinny helyére jön a sorozat többi részében szereplő Loren Avedon, a szőke kungfu hercegnő Cynthia Rothrock, a gonosz szerepében pedig a hórihorgas Matthias Hues. A Karate tigris 2 – Villám kezek teljesen maga mögött hagyja az első rész tiniközönségre kalibrált sztoriját és hangnemét, padlógázzal viszi a szériát a 80-as évek B kategóriás akciófilmjeiben látható összes klisé lelkes kebelre öleléséhez.

Avedon főhőse, Scott Wydle csak legjobb barátját és exbarátnőjét jön meglátogatni Vietnámba, de mire észbe kap máris gengszterek, zsoldosok és szovjet milíciák kereszttüzében találja magát. A Karate tigris 2 mérföldekkel szórakoztatóbb és nézhetőbb film, ami olcsóságát és a mozgóképes vérszomjra való vágyunk kielégítését büszkén vállalja. Nem untat minket felesleges mellékszálakkal, pörög mint a motolla, költségeihez képest meglepően jól kimunkált akciójelenetei immáron tízperces huzamban jönnek, hogy gondolkodni se legyen időnk. Bár Yuen hongkongi alkotásinak szintjét (evidensen) nem ütik meg, klasszikus bárharctól kezdve, golyózáporos táborbombázásig mindent megkapunk. 

A kicsúcsosodás természetesen az utolsó 20 perc, ahol Avedon, Rothrock és Max Thayer egymaguk rohamoznak meg egy orosz-vietnámi bázist. Az évtized összes dzsungelháborús trashfilmjének megtestesülése, a százszámra hulló katonákkal, a felrobbantásra ítélt papírmasé épületekkel, van itt íjazás Rambo-módra és a szovjet birodalmat képviselő szőke óriást Hues-t pedig saját alligátoraival etetik meg hőseink. Igazi patinás, őszinte ostobaság a Karate tigris 2, amit nyári, sörözős estékre terveztek. Mementója egy kornak, amikor a kevés pénz nem volt mentség a leggányabb kivitelezésre.

Még inkább igaz ez az ezt követő két részre. A Karate tigris 3 – Extrakemény Kickboxer, ha lehet csak még jobban fokozza az abszurditást, mintha az alkotók által bevitt kokainmennyiség fokozatosan növekedett volna az évek során. Corey Yuen ekkor már kiszállt, Avedon és Stranberg maradtak, Lucas Lowe rendező és a szintén Hongkongból importált Tony Leung Siu-hung pedig továbbra is magas szinten szállítják a látványos, remekül megkomponált bunyókat, amik sebességben messze az amerikai átlag felett járnak. 

A harmadik rész pofonegyszerű bosszúsztorinak indul. Will és Casey egy tűz és víz testvérpáros, akiket ex-CIA-s apjuk meggyilkolása kovácsol egységbe a rosszfiúk ellen. Az amerikanizált heroic bloodshednek tűnő indulás a felénél látványosan vált, amikor hőseink Floridába utaznak a rosszak után, ugyanis ekkor válik a film egy ellenállhatatlanul bizarr, kung-fu Miami Vice-á. Napfényes part, bikinis csajok, drogbandába való beépülés, Keith Vitali pedig még Don Johnson ruhatárából is kölcsönvesz az egyik jelenetben. Ehhez a keverékhez szinte tökéletes adalék Rion Hunter gonosza, aki úgy néz ki, mint egy medence szteroidba mártott kakas. A végére már az amerikai elnök meggyilkolását kell hősinknek szabotálni, ami egy fékeveszett tíz perces csörtéhez vezet egy repülőgéphangárban. Ami viccen kívül jobb és izgalmasabb, mint a mostani amerikai akciófilmek 90%-a.

A sorozat lezárást az 1990-es Karate tigris 4 – A szabadság fiai jelöli, ami bizarr módon csak nálunk tartozik a sorozat részévé, mert Amerikában The King of Kickboxers címmel került forgalomba. Ez persze nem állította meg a rendszerváltás utáni hazai filmforgalmazást: „A rendező, a főszereplő ugyanazok, ebben is verekednek, nosza ez is legyen Karate tigris”. Strandberg-nek eddig se kellett szomszédba mennie, ha más filmek lekoppintásáról van szó, de a Karate tigris 4, sztoriban, felépítésben és még helyszínek terén a Van Damme-féle Kickboxer átirata: Thaiföldi helyszínek? Pipa. Illegális harcművészeti tornák? Pipa. Főhős, aki testvére halála után akar bosszút állni a karizmatikus rosszfiún? Kiszabott nagy pipa.

Mindezektől függetlenül számomra a Karate tigris 4, a sorozat csúcspontja. Nem a történet, a színészi játék vagy a dialógusok miatt, hanem mert tökéletes kikristályosodása a B kategóriás akciófilmeknek. Veszettül pörgős és szórakoztató agymenés, az akciójelenetek még látványosabbak és kidogozottabbak (tele azokkal a csodás „impact”-belassításokkal, amiket a hongkongi klasszikusokban látunk). Az alkotók pedig újonnan nagyot húznak a rosszfiúk terén, hiszen nem mást, mint Billy Blanks (alias Billy Cole Az utolsó cserkész-ből) ugrik át pofozkodni és vicsorogni. Mert hát a Karate tigris széria sosem az Oscar-gyanús alakításokra épített, hanem olyan nyugati fickókra, akik legalább verekedni tudnak.

Ma az internet korában elég, csak párat kattintani, hogy az ember újra átélhesse a könnyes nosztalgiát, de szerintem van még egy-két padlás, ahol ott porosodnak a régi kazetták. Lőjük be őket és utazzunk vissza egy egyszerűbb korba, ahol a jók mindig győztek és elhittük, hogy belőlünk is feketeöves harcművész lesz. 

komment
Vissza