“Should we have connected?” Kell nekünk, hogy össze legyünk kötve? Ezt a tételkérdést tette fel Hideo Kojima az első Death Strandingben. A válasz, amit adott rá, őt magát sem elégítette ki, főleg miután az utóbbi pár év eseményeit megtapasztalta. A folytatás az előző rész válaszától eltérőbben, cinikusabban, vagy éppenséggel csak realistábban felel meg a kérdésre, a technológia pestisként terjedő negatív hatásainak, illetve a mocsok AI “enshittific-áló”, életünket korrodáló befolyásának köszönhetően.
A válasz pedig ez: talán. Esetleg. De még ha össze is vagyunk kötve, a technológiát mindig tartsuk magunktól karnyi távolságra. Meglepő, ugyanakkor teljesen érthető, hogy a folytatásban mennyivel radikálisabban fogalmaz – a Death Stranding 2 az interneten-élés és az AI elleni figyelmeztetés.
Kojima, erről meg vagyok győződve, inkább filmrendező szeretne lenni, csak éppen egy másik szakmában talált rá a hírnév, és ezen sosem fogja tudni túltenni magát. Bármennyivel is kidolgozottabb, vizuálisan lenyűgöző, mechanikai szempontból gyakran elképesztő a Death Stranding 2, a játék része némileg esetlegesként hat, a Kojima mozisztár-haverjainak főszereplésével leforgatott átvezető filmek közé kényszerűsgből odagyűrt videojátékbetétekből áll. Igaz ami igaz, Kojima most azért visszafogja magát és igyekszik balanszot fenntartani gameplay és filmbetétek között, ettől függetlenül az érzés megmarad. A Death Stranding 2-höz is inkább mint filmrendező áll hozzá, és sequel-volta emiatt ebből bontakozik ki. Az első részben megalapozott történet folyik tovább – hogy ez szükségszerű-e? Nem feltétlenül. Hacsak úgy nem gondolta, hogy azt a bizonyos üzenetet, amiről korábban írtam, életbevágó eljuttatni a jónéphez.
Csakhogy. És ennek ellenére. A Death Stranding 2 a legjobb játék, amit Kojima az utóbbi 10-15 évben letett az asztalra. Lehet, hogy amit eddig leírtam, negatívumként hat – hogy mindezekből erényt kovácsol és egy kibontott poszt-apokaliptikus vízióra alapuló szuperprofi, szórakoztató gesamtkunstwerket kalapál össze, ebben rejlik Kojima igazi tehetsége. Sose mondanám rá, hogy zseni – ez rengeteg embernek túl könnyen bucskázik ki a száján, mert túl könnyű a tömeget bűvésztrükkökkel megvezetni – , de borzasztóan tehetséges, és az ötletei úgy kapcsolják össze sikerrel az alkotásainak kevésbé átgondolt vagy éppenséggel riszájklingolt elemeit, hogy újra és újra le tudja nyűgözni vele a közönségét. És a Death Stranding 2-ben ezt szenzációsan csinálja. Az audiovizuális megvalósítás ennek csak része, de micsoda része! A Death Stranding 2 grafikai szempontból messze a leglenyűgözőbb playstationös cucc, amit eddig kiadtak. Végre megérkezett ez a generáció is, csókollak.
A Death Stranding 2 igazából fogja az első rész világépítését, borzasztóan szórakoztató mitológiáját – a háttérsztori, amit Kojima erre a saját világára ráhúzott, egy csuda, a fantáziadús ötletei előtt emelem a kalapom – , és az egészbe beleilleszti a Metal Gear Solid V harci mechanizmusait. Számomra a MGS V és a Death Stranding 1 egyaránt befejezetlennek hatott, volt valami techdemo jellegük. Azzal, hogy ezt a két csonkot most összeilleszti, és belehelyezi ebbe az eredeti, technológiát és nyugati miszticizmust keverő, szédítő sztorikatyvaszba, amely tele van emlékezetes, gyakran tragikus figurákkal, reményteli melankóliával, a kellő mennyiségű szentimentalizmussal és egy olyan üzenettel, amely mindegyikünk számára megszívlelendő, befejez valamit. Valamit, amit még a karrierje korábbi szakaszában kezdett el, és amire ezt a teljes karriert felfűzte. Ahogy a játék kibontakozik, és fordulatok sora hajt minket egy szenzációs, jófajtán Kojimás, a szájbarágás gyilkos szándékát mellőző és a saját interpretáció fontosságát mindennél fontosabbnak tartó végkifejlet felé, úgy lesz egyre nyilvánvalóbb, hogy mint minden igazi művésznek, Hideo Kojimának is egyetlen nagy témája van, és amíg majd él, erről mesél.