Apja fia: Possessor

Film

Apja fia: Possessor

Egy koponyába hatoló tű képével kezdődik. Nem köntörfalaz, hanem szinte rögvest meghatározza és keretbe teszi azt, amit az elkövetkezendő másfél órában látni fogunk: egy idegen test és hatalom, ami behatol lényünk legmélyére, az agyba. A műveletet magán elvégző fiatal nő zaklatott arcáról, rögvest átváltunk egy másik helyszínre: fényűzés, üvegliftek, parti, látvány, a jóléti kapitalizmus megtestesülése. A hostessként dolgozó fiatal lány odalép egy fontos embernek tűnő öltönyős férfi elé, és egy késsel gyakorlatilag kifilézi, majd hagyja, hogy a rendőrség szitává lője. Utolsó szavai: „Szedjetek ki.”

Az utóbbi már Tasya Voss (Andrea Riseborough) hangja, aki a gyilkos testét távolról irányítja, mesterséges telepátiával. Voss egy meg nem nevezett óriáscég különleges embere, egy úgynevezett „megszálló”, akinek feladata a cég terjeszkedését akadályozó riválisok kiiktatása, más embereken keresztül. A kiszemelt gyilkos-áldozatok kapnak egy csinos, agyba ültetett implantátumot, melyen keresztül Voss átveszi felettük az irányítást. De a tudatátvitelek és a velük járó „mellékhatások” által Tasya is egyre érzéketlenebb lesz a külvilág és családja felé, koncentrációja szétaprózódik. Ennek ellenére újabb küldetést kap: Colin Tate-et (Christopher Abbot) kell irányítania, hogy rajta keresztül végezzen a dúsgazdag John Parse-szal (Sean Bean) és annak lányával (Tuppence Middleton), aki egyben Tate barátnője is. És ahogy már sejthetjük, ha baljósak az előjelek, akkor az ilyen melók mennek végzetesen félre. 

Szokás mondani, hogy alma nem esik messze a fájától, hát, Brandon Cronenberg estében szerintem hamar eldőlt, hogy belőle bizony nem atomfizikus vagy pizzafutár lesz, hanem filmrendező. Ugyanakkor annak is megvan a veszélye, ha valakinek az apja (alias David Cronenberg) a horrorfilm egyik legikonikusabb és legismertebb alkotója, egy auteur, akinek neve szinte körülhatárolja a stiláris formát és tartalmat. A nagy elődök és apák árnyékából nagyon nehéz kilépni, de az ifjú Brandon bebizonyította, hogy őt nem kell félteni. Már nyolc évvel korábbi debütálása az Anitviral is jelezte, hogy volt kitől tanulnia: kifinomult vizualitás, erősen társadalomkritikus szemlélet, nyomasztó hangulat és az emberi test pusztulásának gyomorforgató ábrázolása. A végső összkép vegyes volt, de a Possessor nagy előrelépés, egy magabiztos műfaji zsonglőrjátszma.

Tasya Voss a klasszikus cronenbergi antihőst testesíti meg, akinek céljaival és tetteivel nem tudunk azonosulni, de idővel egyre jobban kidomborul karakterének tragikuma. Látszólag önnön akaratból bújik más emberek elméjébe, de valójában rab. Rabja a cégnek, ami igényt tart munkájára és tapasztalatára, rabja a technológiának, rabja az érzésnek, hogy valaki más lehet, hogy valaki máson keresztül újra emberi dolgokat érezhet. Legyen az fájdalom, gyönyör, harag, pillanatnyi boldogság, a tudatátvitel és hasadás extázisa. A gépen kívül saját teste, elméje, érzékei mind eltompultak. A külvilág és családja mintha csak idegenek lennének. Kulcspillanat, amikor úgy ismételgeti az alapvető kommunikációhoz szükséges mondatokat, mintha bevetésen lenne. 

Colin Tate tragikuma áldozatként és saját akaratán kívüli gyilkosként már jóval átérezhetőbb annak ellenére, hogy karakterként nem sokat tudunk meg róla. Ő a tipikus átlagember, a csúcsára jutó kapitalizmus elfogadható vesztesége, akit egy óriáscégnek dolgozik és egy óriáscég emberei rabolják el a nyílt utcán, chipet fúrva a fejébe, hogy más irányítsa. Mert ez a Possessor világa. Rideg, hideg, könyörtelen, amiben a technológia és modern világunk megfoghatatlan istenei irányítanak mindent. Megölve mindent: személyes szférát, intimitást, elménk biztonságát és végül a fizikai létet is. Voss és Tate az érem két oldalának tűnnek, de valójában mindketten bábok, akiket a felsőbb erők kihasználnak. Kettejük elkerülhetetlen párbaja egy testben és agyban pedig brutális következményekhez vezet. 

A fagyos külvilág, a hirtelen kirobbanó erőszak és a Colin elméjében tomboló káosz közötti ingadozás határozza meg Cronenberg rendezését is. Megfontolt tempóban haladó, mégis vad lázálomként lüktető techno-testhorror a Possessor, aminek pszichedelikusan örvénylő képsorai azonnal megragadják az embert. Bíborvörös vagy mélykék neonban úszó szobák, lecsiszolt rideg épületbelsők, barokkos báli termek, és az emberi elme absztraktja. Cronenberg és operatőre, Karim Hussain egyszerű, de nagyon hatásos vizuális ötletekkel, ügyes kamerakezeléssel érik el, hogy a film stimulálóbb legyen, mint a százmilliókból készült CGI-demonstrációk. Még az experimentális film eszközeit sem félnek bevetni Voss és Tate összekapcsolásánál, ami látványban és vágásban az egyik legkreatívabban megoldott jelenet, amit az évben láttam. 

Aki pedig izgatottan várja, hogy vajon a fiatal Cronenberg nagy hévvel fog-e a testnedvekben úszni, az nem fog csalódni. Kirobbanó tumorokra vagy A légy-szintű átalakulásokra ne számítsunk, de a vér így is literszám ömlik, fejlövések, szabdalások, kiforduló szemgolyók, explicit szex közeliben mutatott pénisszel. Kirúgva a kedves néző a komfortzónájából: a Possessor egy félelem nélküli, provokatív és könyörtelen film. A véres nyitány után szép nyugodtan kövezi ki a pokolba vezető utat, hogy aztán jöjjön az utolsó félóra, ami tömény halálorgiájában Dario Argento munkásságának legjavát idézte meg nekem. Tapasztalt filmrajongóként edzettnek tartom magam, de a befejezés engem is szabályosan sokkolt. De ne olcsó hatásvadászatra gondoljanak a kedves olvasók, hanem egy intelligensen megírt történet katartikus és megrendítő kiteljesedésére, ami után csak néz ki az ember a fejéből. 

Riseborough és Abbot kiváló alakítása, az őket körülvevő remek mellékszereplők (helló, Jennifer Jason Leigh), Jim Williams idegborzoló és fájdalommal teli muzsikája csak még tovább erősítik a Possessort. Hátborzongató mozi, ami aljas, nyálkás mozdulatokkal mászik végig a gerinced mentén, rémálomba illő képei agyadba égnek, a hullámvasút végén pedig úgy érzed, mintha most köpött volna ki egy szecskavágó. Apáról fiúra szállt a delejes borzalmak és saját magunk elpusztításának bemutatása, a folytatásra pedig remélhetőleg nem kell újabb nyolc évet várni.

Long live the new flesh!”

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza