John Huston nevét mindenki ismeri, életműve azonban rohamosan csúszik a feledésbe. Persze, A máltai sólyomnak mindig elég nézőt biztosít majd, hogy a közmegegyezés szerint ezzel indult a film noir nagy évtizede, A Sierra Madre kincse pedig afféle golyóálló amerikai klasszikussá érett, mint az irodalomban a Moby Dick: ezek, ugyebár, túlélik még az atomtámadást is. De például mondhatjuk-e még ma is a Kallódó emberekről, hogy ha más nem, Marilyn Monroe kultusza legalább életben tartja? Hiszen bár a szőke ikont képről nyilván manapság is rengetegen felismerik, filmjei legföljebb a korosabb múzeumlátogatókat hozzák lázba. Huston további kábé 25 rendezéséről maroknyi ínyencen kívül senki nem beszél, ahogy a mostanában menőnek számító rendezők sem hivatkoznak rá – hiába tartozott a filmkészítők legszűkebb elithalmazába, ahová azokat sorolhatjuk, akiknek még 70 fölött is összejött pár kifejezetten erős dobás. Sőt: utolsó három filmje, A vulkán alatt, A Prizzik becsülete és a The Dead abszolút mestermű. És mégis, és mégsem.
Talán Huston munkássága túlságosan sokszínű. Tény, hogy neve nem igazán köthető egyetlen műfajhoz vagy vonulathoz sem, stílusa pedig nélkülözte a szemkápráztató beállításokat, a táncszerűen komplex hosszú snitteket, a lángolóan drámai színészi nagyáriákat – mindazt, amiért a cinefilek általában odáig szeretnek lenni. Ellenben férfias és (bocs, de) kemény, szikár és illúziótlan rendező volt hatalmas élettapasztalattal (kamerájával 1942-től megjárta a frontot is). Ki lett volna hát alkalmasabb nála a 80-as évek elején, hogy egy olyan horrort forgasson az emberi félelmekről, amitől megreped a fal?
Az 1980-as Phobiával kapcsolatban azonban már a műfaji besorolásnál érezhetjük a Huston körüli zavarok áldatlan hatását. Ha szétnézünk a neten, a filmet a legtöbb helyen a rendező egyetlen horrorjaként listázzák, ami egyértelműen mutatja, hogy nem csak nekünk maradt ki eddig ez az alkotás. A Phobia ugyanis (pszicho)thriller, leginkább pedig olyan, mint egy amerikai ízléshez igazított – vagyis az eredetinél színekben, fülledtségben és kalóriában is szegényesebb – giallovariáció. Mindenesetre bármely műfajhoz soroljuk is, egyértelműen járna neki egy szépen kicicomázott emlékplakett: semmi kétség nem lehet ugyanis felőle, hogy kategóriája egyik legrosszabb filmjéről van szó.
A Phobia úgy pocsék, hogy egyáltalán nem dilettáns alkotás. Az operatőr ebben a filmben nem takarja ki könyökével a főhős fejét, a színészek teljesítménye (még Paul Michael „David Starsky” Glaseré is, aki igazán nem a csepűrágók fejedelme) bőven az átlagszint fölötti, az effektusokat nem a fővilágosító anyósa felügyelte, hovatovább a filmnek eleje, közepe és vége is van. Ezeken a tisztességes kereteken belül azonban olyan az egész, mintha John Huston határozott célul tűzte volna ki maga elé, hogy minden jelenettípust az elképzelhető legunalmasabb módon vigyen vászonra.
A filmben egy pszichiáter kísérleti csoportjával ismerkedhetünk meg: csupa bűnözővel, akik afféle vizuális sokkterápia révén próbálnak úrrá lenni az őket megbénító ilyen-olyan fóbiákon (tömegiszonytól a kígyóktól való rettegésig), de még mielőtt valódi áttörést érhetnének el, mészárolni kezdi őket egy titokzatos valaki. Van benne fantázia – kár, hogy az ígéretes alaphelyzettől hamar minden idők talán legérdektelenebb nyomozásáig jutunk, amelyre egy káprázatosan bugyuta filmvégi csavar teszi fel a koronát. Bár ettől még, lássuk be, lehetne akár jó film is a Phobia (hány kiváló giallo feloldása mondható röhejesen erőltetettnek? na ugye). A film autós üldözését azonban bátran javasolni lehetne műtét előtti altatónak, a tériszonyos páciens megmentési kísérlete a Szomszédok közértes jeleneteinek feszültségfokát hozza, a vízbefojtás legföljebb Argento utolsó, szánalmas korszakában lenne elfogadható, amikor pedig előkerül (ahogy már az eleje óta várhattuk) egy mérgeskígyó – nos, akkor lényegében semmi nem történik.
Nevethetnénk, ha volna a filmben legalább egy szikrányi humor, vagy ha találnánk benne legalább némi szívvel-lélekkel teli túlzást, de nem. Egy zseniálisan tébolyult southern gothic-menet (Wise Blood) és egy egész jó háborús sportdráma (Menekülés a győzelembe) között John Huston pár hónapra kifáradt, kiégett, és ahelyett, hogy pár üveg whisky társaságában (legendásan nagy tintás volt az öreg) a plafont bámulta volna az ágy felett, megrendezte inkább a Phobiát. Ami pontosan annyit képes nyújtani, mint 90 percnyi repedt plafon.