Az orosz Élien: Sputnik

Film

Az orosz Élien: Sputnik

Érdekes belegondolni abba, hogy az összes ismert műfaj közül egy az, aminek még Oroszországban is évszázados hagyománya van, ez pedig a science fiction. Még a szovjet érában is, ahol minden más a kapitalista országok kapudrogjaként volt megbélyegezve, a sci-fi túlélte a bürokrata cenzorokat és virágzott. A Sztrugackij-fivérek irodalmi munkássága mai napig etalonértékű, ami pedig a filmeket illeti, elég három szót mondanom: Tarkovszkij, Solaris, Sztalker. A rendszerváltást leginkább a mozgóképes adaptációk sínylettek meg, hisz régen az egész állam ott ált a filmes mögött, de most akár évek vérverejtékes munkájába kerülhet leforgatni őket. Papírra írni olcsó és könnyű, filmszalagra forgatni rohadt drága és körülményes. 

A popularizálódás és a hollywoodi hatások beszivárgása természetesen keleti szomszédiaknál is jelentkeznek. Elég csak olyan példákra gondolni, mint a szuperlátványos Attraction és annak friss folytatása a beszédes című Invasion, a szemöldököket magasra vonó, „Orosz Bosszúállók”-nak becézett Védelmezők. A tepsi másik oldalában pedig a művészi és szupernyomasztó alkotások vannak, mint a Hard to Be a God vagy az The Ugly Swans. Két Sztrugackij feldolgozás, mindkettőt a régi idők két nagymestere Aleksi German és Konstantin Lopushansky rendezte. German azóta elment, Lopushansky hetven fölött. Nem kérdés, hogy melyik irányba fog az orosz sci-fi tovább haladni, a kérdés az, hogy vajon jelen alanyunk a Sputnik, teljesen keblére öleli a látványban tobzódást vagy van benne belső tartalom is? Szerencsére van.

1983-at írunk, a hidegháború még zajlik, Csernobil és a peresztrojka még a távoli jövő homályába vész. A kazah sztyeppekre zuhan egy űrhajó, benne egy halott űrhajós és még egy, aki már ránézésre sem ugyan az az ember, aki volt. A hatóságok gyorsan el is rejtik egy hadibázis mélyére, a tanulmányozások eredménytelenek. Semiradov ezredes (akit Fyodor Bondarchuk, az orosz tömegfilm legfontosabb rendezője alakít) fölutazik Moszkvába, hogy a fiatal neuropszihológus Tatyana Klimova (Oksana Akinshina) segítségét kérje az ügyben. Tatyana belemegy, hiszen nincs veszítenivalója: Az állam már így is szúrós szemekkel nézi unortodox kezelési módszereit, a környezetváltás csak jól jöhet.

Persze mi már tudjuk, hogy csúnya dolgok fognak történni a nagy orosz semmiben, és Tatyana is hamar szembesül vele. A visszatérő űrhajós Konstantin szervezetébe ugyanis egy idegen létforma fészkelte be magát, ami szimbiózisban él a férfival. Életben tartja, fizikailag megerősíti. A hátulütő viszont, hogy időről-időre a gazdaszervezet fajtársait alaposan megcsócsálja. Tatyana megpróbálja feltérképezni a férfi és a lény közötti kapcsolatot, hátha meg tudja menteni valamelyiküket (leginkább Konstantin-t), de megbízóinak inkább érdeke, hogy a lény őket szolgálja és a fegyverül legyen. Minő meglepetés: Az arctalan, embertelen, totalitariánus rendszer nagyobb szörnyeteg, mint bármi az űrből jöhet.  

Egor Abramenko játékfilmes debütálása ügyesen lavírozik a klasszikus „szörny-van-a-palacsintában”-féle sci-fi és a pattanásig feszült pszichológiai thriller között. Lassan és megfontoltalan csordogáló tempóját maximálisan az oroszosan zord, nyomasztó hangulat és a karakterek között kialakuló kapcsolat felépítésére használja. A brutalista szovjet épületbelsők, a szürkés-barnás képi világ, a klausztrofób kamerabeállítások, mind-mind arra szolgálnak, hogy Tatyana fizikai és lelki elszigeteltségét kihangsúlyozzák, nem is szólva a dübörgő drone-szerű filmzenéről (amit azért itt-ott túltolnak). Hangulatteremtésben abszolút ott van a szeren.

Az első harmadban még csak feszült párbeszédek és sejtetések vannak, de mikor megmutatkozik maga a lény, akkor a vizuális effektekért felesős csapat is megérdemli a tapsot. A dizájn egyszerre földöntúli, hátborzongató mégis hihető, Abramenko pedig elég okos ahhoz, hogy nem használja túl a jelenlétét. Mert, ha kiszabadul akkor ott fejek és végtagok lesznek letépve, a vér áztatja a tajgát, nem az eső. De mindeközben ott vannak a karakterek, a humán aspektus, amit nem veszít szem elől a film. Konstantin, aki saját emberi mivoltának elvesztésével kell szembenéznie, Tatyana, akinek nőként és tudósként csak lenézés és kihasználás jutott osztályrészül vagy akár a főorvos Rigel, akinek döntenie kell: Kiszolgája a felsőbb hatalmat és annak minden ocsmányságát, vagy életében egyszer azt teszi, ami helyes.

A Sputnik talán legszimpatikusabb vonása, hogy bár nem találja fel a spanyolviaszt, pont annyi ambíció és kidolgozottság van benne, ami miatt nem lehet egy sima kelet-európai Alien-klónként elintézni. Ott van benne az a kis plusz, ami miatt tovább ott marad az agyadban, atmoszférája késsel vágható, színészi remekek, a rendezés pedig sokkal érettebb, mint megannyi hollywoodi blockbusterben. Egy erősebb moziszeszon talán arrébb fújja, de most nagy híján vagyunk a jó filmeknek, a Sputnik pedig pont hatásos élelem, az eziránti éhségre.

komment
Vissza