Nincs hová visszavonulni: The Strangers

Film

Nincs hová visszavonulni: The Strangers

Magyar forgalmazási cím: Hívatlanok.

Az emberfaj, ahogy a költő mondja, sárkányfog-vetemény, ami kétségbeejtő tapasztalat az emberiség, de felettébb jó hír a horrorfilmek szerelmesei számára. A halálos veszély, amit a másik ember (minden másik ember) potenciálisan jelent a számunkra, nem fog egyhamar semmivé válni, erről pedig – hiszen csak úgy reszketünk tőle – kényszeresen beszélnünk kell: otthon, suttogva a négy fal között, de a művészetben, így persze mozgóképekben is. 

Sovány vigasz, hogy az akut emberveszély egyes formáira legalább úgy-ahogy felkészülhetünk. A határszéli buszmegállóban nem állunk szóba a vöröslő szemű, furcsa állagú alakokkal, a feltűnően setét sikátor helyett másik utat választunk hazafelé, ha pedig lánynak születtünk, csakis kisebb csoportokban járunk éjszakázni. A nevelés jó nagy része másról sem szól, mint hogy miként lehet túlélni a többi embert. A véletlenszerűen elkövetett, váratlan irányból és hevességgel érkező erőszak ellen azonban lényegében védtelenek vagyunk. Egy háborúban szövögethetünk néhány tervet, még mielőtt a mi utcánkig ér a front, de ha békeidőben rúgja ránk az ajtót egy csapat habzó szájú fegyveres az éjszaka közepén, akkor garantáltan az eleven pokolba vettetünk. Horrorszerző legyen a talpán, aki az erőszak és a vakvéletlen párosánál lidércesebb kombinációt talál. 

Bryan Bertino 2008-as, sikeres, de távolról sem eléggé elismert horrorfilmje, a Hívatlanok teljességgel erre a tudásra épít, és éppen ezért olyan kivételesen nyomasztó. James és Kristen egyetlen ballépése, hogy rosszkor jár rossz helyen: egy esküvő után a hétvégi házban, ami pont az útjába esik egy kisebb csapat pszichopatának. Két nő meg egy férfi – mint egykor a Tate-gyilkosságnál –, utálatos maszkokban. Nem kell nekik a pénz, nem kell az autó, még a szépsége teljében ragyogó fiatalasszony teste sem kell. Vért akarnak. Erőszakot az erőszak kedvéért.

Nem a legeredetibb felállás, a Hívatlanokat azonban a páratlan alkotói arányérzék mégis a hasonló darabok fölé emeli. Rendezője apróbb léptékű ötleteket használ, ezekből azonban akkora mennyiséget halmoz fel a szűk 90 percben, és mindegyiket annyira hatásosra csiszolja, hogy bárhol fogjuk is meg, mindenütt éles, mindenütt vág. Semmi sem túlzó, semmi sem bicsaklik, és bár amit látunk, meglehetősen extrém, folyamatosan ott marad minden a hihetőség felénk eső oldalán. Pedig a Hívatlanok nem valamiféle naturalizmusban utazik. Nagyon is stilizált – elég csak a kamera folyamatos, émelyítő imbolygását vagy a csendesen festői világítási technikát figyelni. De minden fogás csupán diszkrét építőelem lehet a vériszamós terrorvárban. A támadók mozgása is, ahogy hol kísértetként derengenek elő, hol pedig éhes farkasokként keringik körbe a házat. Vagy a hangok, hogy előbb egy megakadó lemez zörejeitől kapunk frászt, később meg attól, hogy egy jól eltalált ponton újraindul a lejátszón a dal. A groteszk maszkok lehullása felér bármely moziszörny megjelenésével, de ez sincs különösebben aláhúzva. És az a reggeli napsütés (sok más horrorban a szabadulás hírnöke) is csak mintegy mellékesen szúr a szembe, amely pedig oly tömény borzalmat csempész a szívbe, hogy inkább visszamenekülnénk mégis a minden sarokból fenyegetést ígérő éjszakába. 

Mindenekelőtt pedig ott fortyog a rettegés zűrzavaros, nyálkás örvénye, amelybe Liv Tyler a szemünk előtt belehull. Horrorrendezők kapitális hibája, amikor elhiszik, hogy félni voltaképp bárki képes a kamera előtt. Talán így van, de az olajsűrű pánikot, a ráébredés jeges iszonyatát, az ájulással határos kétségbeesést, amit Tylertől látunk, csakis felkészült színész lehet képes ennyire átélhetően ábrázolni. 

A Hívatlanok igazán nem szemérmes horror, de az iszony, a téboly és a vérontás jó nagy része csak a mi fejünkben képződik meg. A borzalomgiccs vagy a torture porn lapályai nem is feküdhetnének távolabb tőle, pedig nagyjából minden második jelenet elcsúszhatna abba az irányba. Nem csúszik, így viszont Bertino még a kínos, szadisztikus élvezetektől is megfosztja izzadó tenyerű nézőjét, akinek ezzel a kényelmetlen, barátságtalan és goromba horrorral mintegy üvegdarabkát csúsztat a körme alá. Helye még évekkel később is garantáltan továbbsajog.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza