Sylverant világában hanyatlásnak indult a mágia. Ennek egyik legborzasztóbb következménye, hogy a több ezer évvel ezelőtt elzárt Desianok most újra előbukkantak, hogy embereket raboljanak el gonosz kísérleteikhez. A szent kiválasztott, Colette zarándokútja jelentheti a kulcsot a megmeneküléshez: hozzá csatlakozik gyerekkori barátja, Lloyd Irving, aki ennek a történetnek az irányítható főszereplője lesz.
Ezt a japán szerepjátékot, amit itt tárgyalok, úgy hívják, hogy Tales of Symphonia Remastered, ám tulajdonképpen hívhatnák úgy is, hogy Tales of Symphonia. Kontextus: ez a játék eredetileg GameCube-ra jött ki 2003-ban, ahol egyébként 60 FPS-sel ment, most, 2023-ban a PlayStation 5-ön 30 FPS-re képes csupán. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a PS2-es verziót használja alapul, ami majdnem ebben a formában ez már megjelent PS3-ra is. Szóval… két generációhoz képest ez a „Remastered” semmit sem masterel re, ha szabad így mondani.
Alapvetően persze egy olyan műről van szó, ami relatíve jól kiállta az idő próbáját, szépen illeszkedik az utóbbi idők hasonló portjai közé, mint mondjuk a Romancing SaGa: Minstrel Song, vagy a nemrég bejelentett Baten Kaitos – az éra vibráló színvilága, a klasszikus JRPG-k toposzait még tartó, de már ilyen-olyan aspektusokban előretekintő generációs kánon egy markáns és tartalmas darabja.
Tulajdonképpen klasszikus középutas Tales, a sorozatra jellemző fontosabb ismertetőjegyekkel. Az egyik a valós idejű harc, amely itt még kényelmetlen, furcsa, a 3D-s teret nem használja elegánsan, gyakran a levegőt csapkodjuk, mert karakterünk nem „tapad” rendesen a megfelelő irányba. A másik jellegzetessége ennek a régi szériának a „skit”-rendszer, azaz bizonyos feltételek mellett felugrik egy kis szöveg játékmenet közben, erre rányomva kapunk egy bónusz jelenetet a karakterek között. Ez lehet egyszerűen egy új terület megkommentálása, de lehet nagyon ezoterikus feltételekhez kötött, jól eldugott speciális jelenet is.
És ebből persze következik, hogy ez egy csapat alapú játék, és csapattagjaink egymással mindenféle kommunikációra képesek, nyilván nem lenne japán szerepjáték, ha nem lenne itt valamiféle kötelék-rendszer. Ennek hátulütője, hogy egy végigjátszás alatt nem lehet mindenkivel maximális ez az érték, így ha valaki mindent látni akar, amit a Tales of Symphonia kínál, készüljön több végigjátszásra.
Bár viszonylag kényelmes és kellemes cucc, nehéz nem észrevenni, hogy mennyi ziccert hagy ki ez az újrakiadás, hány dologban nem képes lépést tartani a jobb remasterekkel. Teljesen pőrén retró: nincs automatikus mentés, nincs csatagyorsítás, kényelmi funkciók, mentési pontok nem gyógyítják fel a karaktereket, átvezetőket nem nagyon lehet átugrani (ez a már említett több végigjátszáshoz kifejezetten kellemes), és hát technikai oldalról is teljesen hiányzik mindenféle prémium adalék. Se jobb képfrissítés, se szebb textúrák, a nagy semmi.
Az egyetlen dolog, ami miatt örülhetünk, hogy immár nem kell leporolni a PS3-at, de ha azt takaréklángon még használjuk, és megvan ez a játék (amit anno brutálisan olcsón lehetett behúzni PSN-ről a Dawn of the New World nevű folytatással együtt, amit a remaster nyilván nem csomagol hozzá), akkor tulajdonképpen felesleges megvenni. A PS4/PS5 Tales-katalógusa (Tales of Berseria, Tales of Vesperia, Tales of Zestiria, Tales of Arise) nem ezzel fog hirtelen megizmosodni.
Mégis, maga a játék egy kimondottan bájos relikvia, világa egy ízlésesen egyedi science-fantasy (kicsit csavargat az elcsépelt kiválasztott/prófécia formulán, habár nem sokat), a kaland és a karakterek vannak annyira jók, hogy érdemes legyen őket megismerni (nem véletlenül pörögtek mellé animék, mangák, regények és dráma CD-k annak idején), egyike a jobb JRPG-knek. Sajnos, ugyanazzal a lendülettel egyike a rosszabb remastereknek is.