Greater than the sum of its parts. Ezt a mondatot szokták elsütni, amikor egy művészeti alkotás hatásosabb és emlékezetesebb élmény lesz, mint amit első látásra kinézne belőle az ember. Persze a mozi alapvetően nem matematika, nincs receptre felírt lista, amin végigmenve garantált lesz, hogy a stáb valami tényleg jót hoz össze. Hányszor láttunk már izgalmasan hangzó, nagy nevekkel teli, bombabiztos sikernek tűnő filmeket lebőgni? Nem egyszer. Másik oldalon viszont ott van a sablonokból dolgozó, de őszinte beleadással megcsinált filmek, amikben pont megvan az a kis plusz. Az 1948-as Road House-ban (nem, nincs semmi kapcsolata az ’89-es, Patrick Swayze-féle pofozdával) ezek a kis pluszok, amik miatt megéri egyszer végigülni.
Volt idő, amikor még Hollywoodban is kicsit magasabb szintet képviselt a tisztes iparosmunka fogalma. Ami az akkori közönségnek átlagos péntek esti mozi volt, még amögött is veterán craftsmen-ek értő munkája, karizmatikus színészek játéka és szórakoztató cselekmény lapul. A román emigráns, festőnek induló Jean Negulesco pontosan ilyen „munkásrendező” volt, akinek nem volt látványos stílusérzéke, tematikai fixációja, keze alól nem került ki műfaji mestermű vagy gesamtkunstwerk, csak azt tudta, hogy kell a kapott munkát úgy lefilmezni, hogy az szórakoztató legyen. Sokszor ennyi is elég. A Warner Bros. majd a 20th Century Fox házi rendezőjeként mindent rá lehetett bízni a melodrámától kezdve, a történelmi eposzon át egészen a film noir-ig. Cikkünk alanya bár nem tartozik a hardboiled bűnfilmek elitligájába, játékidejének másfél órájára le tud kötni.
Köszönheti ezt elsősorban két dolognak. Az első és legfontosabbat úgy hívják Ida Lupino. Az ötvenes évek úttörő női filmese, aki hol íróként, hol rendezőként, hol független producerként vitte be az ütéseket az álomgyári üvegplafonra ebben a filmben mutatja meg, hogy színésznőnek se volt utolsó. Acélos tekintetével, ráspolyos hangjával, szilárd kiállásával első perctől, az utolsóig uralja a vásznat, vonzza a tekintetünket. Rögtön tudjuk, hogy ezzel a nővel nem lehet packázni. Olyan erő sugárzik belőle, amit nem lehet tanulni, ezt a saját, nehézségekkel teli életéből merítette. Senki se rossz a Road House-ban, de Lupino-hoz képest mégis mindenki másodhegedűs, ez az ő filmje.
A második tartópillér Edward Chodorov forgatókönyve. Na nem a fene nagy eredetisége, sokkal inkább a pergő, csipkelődő humorú dialógusok miatt, amik különösen Lupino karakterének állnak jól. Eleinte úgy tűnik ez a két dolog, ami emlékezetes lesz a film első felében, ami inkább beillik egy jól ismert szerelmi melodrámába, ahol a tűz-víz dinamikát képviselő nő-férfi eleinte ki nem állhatják egymást, majd szép fokozatosan egymásba szeretnek. Ahol a tűz Lily Stevens énekesnő (Lupino), akit Chicago-ból szerződtet Jefty Robbins (Richard Windmark) vidéki klubtulajdonos, hogy a kanadai határhoz közeli bisztrójának ékköve legyen. A futószalagon cigiző cinikus díva persze utálja az egészet, ám a klub felvigyázója, Pete Morgan (Cornel Wilde) modora, sármja és kedvessége egy idő után lefegyverzi. A gond sokkal inkább Jefty, aki szintén szerelmes Lily-be, csak a sokkal ijesztőbb, megszállottibb módon, így mikor rádöbben hogy legjobb barátja lecsapta kezéről vágyai tárgyát, féltékenysége gyilkos indulatba csap át.
Richard Windmark a noirtörténelem egyik leghátborzongatóbb pszichopatájaként debütált az egy évvel korábbi Kiss of Death-ben és a Road House is akkor kapcsol magasabb fokozatra, amikor a félidőnél addig nyájas, hízelgő újgazdag ficsúrja átmegy egy számító, hatóságokat lefizető, passzív-agresszív proto-incelbe. Hamis váddal sározza be Pete-et, magához láncolja Lily-t, jelenléte olyan haragot és undort generál, hogy legszívesebben mi is kést vágnánk a hátába. Negulesco ügyes érzékkel vezeti át filmjét vidéki románcból, feszült és atmoszférikus thrilleré, ahol a kisvárosi közeg fojtogató börtönné válik, a fák és alacsonytetős házai feketén tornyosuló árnyékká, a kikényszerített piknik a hegyekben pedig elkerülhetetlen halálos csapda. A filmet Lupino mellett a lezárás rántja ki a középszerből. Jefty csapzott hajjal, részegen ordítozva, töltött fegyverrel üldözi végig Pete-t és Lily-t a hegyi erdőkben, dől a köd, az ágak és bokrok arcbőrt és ruhát hasítanak. Kis híján horrorba átcsapó, pattanásig feszült menekülés egy absztrakt természeti térben, ahol egy idő után már nincs hova hátrálni, szembe kell nézni az őrülettel és dönteni, mi leszel: Gyilkos vagy áldozat? Az ilyen no-win döntések sorsszerűsége, ami finom hullámlökésekkel a noir területére sodorja a Road House-t: Nincs az a barátság, ami túlél egy femme fatale-t.