Mellőzött gyilkosságok: Des

TV

Mellőzött gyilkosságok: Des

Ha röviden jellemeznem kellene az ITV legújabb igaz történeten alapuló, dramatizált minisorozatát, a Des-t, azt kéne mondanom, hogy olyan, mint az amerikai Mindhunter. Még át is veszi a klasszikus Fincheres manírokat, itteni sorozatgyilkosunk, Dennis Nilsen pedig éppen olyan nyíltan beszél az elkövetett borzalmakról a skót rendőröknek, mint amerikai társai az FBI-nak.

A Des viszont egyetlen gyilkost szemel ki, és három részben le is rendezi a történetét. Nincsenek panorámaképek álmos kisvárosokról, nincsenek átlagemberek hétköznapi életét felborzoló gyilkosságok, nincs nyomozás, egész egyszerűen annyi történt, hogy 1983-ban egy csatornában emberi maradványokat találnak, a rendőrök pedig az ottani házban azonnal el is kapják Dennis Nilsent, aki nem is kerülgeti a dolgot, bevallja, hogy igen, ő gyilkolt, és még rengeteg áldozata van.

Hogy miért nem előzi meg mindezt a klasszikus nyomozós felvezetés, egyszerű: Nilsen áldozatai olyan férfiak voltak, akik nem igazán hiányoztak már családtagjaiknak sem: drogosok és hajléktalanok, akik egy kedves szó, egy segítőkész gesztus és egy baráti meghívás hallatán önként mentek kivégzőjükhöz. És itt a legriasztóbb nem is a gyilkosságsorozat, hanem a társadalmi közöny, ahogy ez megtörténhetett, és az empátia, amit Nilsen az áldozatuk iránt érzett – ez a rettenetes testi-lelki vonzalom.

Bármit is mondjunk a cselekményvezetésről és a mellékszereplőkről (főnyomozónk kap egy villanásnyi magánéleti problémát, amit három rész alatt fel sem oldanak), az egész minisorozat központi látványossága Dennis Nilsen, azaz Des, és persze David Tennant, aki őt eljátssza, méghozzá hátborzongató természetességgel. 

Klasszikus crime thriller helyett tehát hideg karakterrajzot és letaglózó képet kapunk egy világról, ahol a rendőrök nem foglalkoznak homoszexuális férfiak bejelentéseivel, nem követik a kábítószerhasználókat és azokat, akik a családjuktól elfordultak, és ahol a sajtó (és közönsége) inkább a szenzációt keresi, mint az igazságot.

A sorozat ismételt alaptézise is ez, hogy az igazságot kell keresni, és Nilsen a valóságot kényére-kedvére manipulálva vall be mindent úgy, hogy végül a rendőrök és a bíróság is elbizonytalanodik, hogy vajon mit lehet ténylegesen rábizonyítani. És ez megkezdődik ez az idegőrlő kutatás, hogy azonosítsák a holttesteket, különben hiába kérkedik tizenöt rendbeli gyilkossággal, ha nem lehet rábizonyítani a felét sem. Mégis, minden, amit mond, nagyrészt igaz. Kényelmetlen igazság, amit sem mi, nézők, sem az üggyel akkor foglalkozók nem akartak hallani.

Ha nem olvasunk az ügy után a sorozat előtt, lesz egy rohadt izgalmas kirakós ebből az egész kabaréból, viszont alapvetően nem kell különösebben mozis, vagy éppen drámai erőt várnunk ettől a három egyórás felvonástól. Nincs üldözés, akció, hajsza az idővel, csak a szomorú, értelmetlen borzalom, én nem is fogom egyhamar elfelejteni, ahogy Tennant tök lazán, mindenféle gonoszkodást nélkülözve közli, hogy ha véletlenül nem bukik le, simán megölt volna akár százötven embert is.

Ez a véletlenség pont olyan, mint ahogy én rábukkantam erre a sorozatra az HBO Go legfrissebb anyagait pörgetve, szóval ha bárki arrafelé keresgél valami gyorsan nézhető pszichológiai nyomasztást, álljon meg David Tennant semmitmondó pókerarcánál, ha bírja gyomorral.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több TV

Vissza