Feladom, nem megy. Túl sok. Tavaly jelent meg a Persona 3 Portable az újgenerációs konzolokra, együtt jött a negyedik résszel, utána az ötödik rész is kapott egy spinoffot. Nem tudom, ki bírja ezt. Szóval, nem is fogok úgy tenni, mint aki végigvitte a Persona 3 Reload-ot, hiszen egyszerűen a rosszullét kerülgetne, ha egy ilyen eleve suli utáni lógásra tervezett, több száz órás, lazulós JRPG-t ilyen gyorsan másodszor is le kellene szaladni. De talán megmutathatom, miben különbözik az előzőtől.
Röviden előbb hozzátenném: nem vagyok egy élvonalbeli rajongó, nem ismerem a játékok minden szegletét, ezért a különbségek is inkább amolyan delíriumos ködbe burkolóznak. És nem is vagyok annyira idegen ettől a közegtől, hogy csömöröm legyen tőle egyhamar. Az okkult rémálomba átjáró japán tinédzserek mikrokozmosza tucatnyi iteráció után is kellően érdekes, habár talán mégsem annyira, mint a Shin Megami Tensei univerzum többi része.
Akárhogy is, a Persona 3 identitása kellően markáns: a halál és a gyász különböző aspektusait vizsgálja, a Dark Hour idején előbukkanó túlvilági tér, a Tartarus pedig kellően sötét ehhez. És itt jön a remek kontraszt, mert ami pedig a felszíni életet illeti, a melankólia kényelmesen megbújik a ragyogó, világos és gondtalannak tűnő felszín alatt. A Persona 3 utcái, iskolája, vagyis a szocializáció órái tele vannak fénnyel, napsütéssel, tengerparti jelenettel. Az ember ide vágyódna el, ha nem tudná, hogy milyen sötét titkokat rejt ez a világ.
De ha tavaly ezt már megtapasztaltuk, ugyan mi más itt? Ugye, a Persona 3 Portable egyik legnagyobb hiányossága, hogy korábbi verziók extra tartalmait elhagyta, és nem lehetett benne szabadon járkálni (mármint 3D-ben). A Reload remekül ötvözi az összes korábbi verzió előnyét és teljesen új kinézetet mutat be, modern, stílusos, letisztult és teljesen bejárható.
Könnyítések is érkeztek, ilyen például a rewind funkció, amely megengedi a játékosnak, hogy visszaforgassa az időt, ha esetleg valamelyik napon rossz döntést hozott – hiszen a Persona egy kulcsfontosságú vonása ez a kalendáriumhoz ragaszkodó előrehaladás. Egy nap csak bizonyos mennyiségű tevékenységeket vállalhatunk be, de többen veszekednek a figyelmünkért.
A harc, a Tartarus felfedezése apróbb stilisztikai és játékmechanikai javításon túl továbbra sem az erőssége, inkább repetitív és fárasztó. Itt is megmutatkozik, hogy mindent megtettek, hogy az alapból valami jobbat hozzanak ki, de fő irányvonal mégiscsak az volt, hogy hű legyen az eredetihez.
És talán ezért egy érdekes kísérlet ez a Reload, el lehet mondani, hogy a felszínét lecsiszolták, talán a legjobb verzió, amit az ember kézbe vehet, de új játékosoknak továbbra is illik elmondani, hogy ez nem egy modern játék, és hogy avíttasnak ható, nem konvencionális dolgok történnek benne. Nehéz meghatározni, ez most egy jó dolog, vagy sem – de mivel a Portable is bármikor beszerezhető, tulajdonképpen nem temet el semmit.
Óvatosan tehát azt mondom, az újoncok nyugodtan kezdhetnek itt és a veteránoktól sem foszt meg semmit, de a sorozat hűséges követőinek fel kell tenniük a kérdést: van-e még gusztusunk ennyi Persona-játékhoz ilyen rövid időn belül? Nem lehet már olyan messze a hatodik rész bejelentése, csak legyen még étvágyunk azon a napon – nekem most egy ideig biztosan nem lesz.