Emlékszem, 2002 izgalmas év volt a videojátékok történelmében, én is akkoriban éreztem meg a médium igazi erejét, az ugrást valami nagyobb felé (tizenévesen mondjuk bármi lenyűgözött): szinte hónapról hónapra gépet kellett fejleszteni, paradigmaváltások jöttek-mentek, nagy klasszikusok váltottak 2D-ről 3D-re, és egyszer csak ott voltak az igazi nyílt világú játékok is, egymás hegyén-hátán. A virtuális törvényszegők el voltak kényeztetve abban az évben: Grand Theft Auto III monumentális sikere mellé befutott egy cseh bűnözőszimulátor, a Mafia is. Nem szólt akkorát, mint a GTA, nem is abban a ligában versenyzett, de megfelelő hangsúlyai miatt (árkádos hülyülés helyett mozisabb, realistább megközelítés) talán most jobban megérdemel egy újrázást, mint a Rockstar bármelyik korabeli produktuma.
Lost Heaven, 1930 – az egész játék alapja gyorsan felskiccelhető maffiafilmes panelekből és olaszos modorú klisékből, de a Mafia tényleg őszintén elkötelezi magát, hogy ne fulladjon azonnal paródiába: onnan indul ki, hogy elmondjon egy jó sztorit és megmutasson egy szabadon bejárható világot. Ez a helyszín fiktív ugyan, de sokat merít az akkori amerikai nagyvárosok kinézetéből, és valóban öröm felfedezni. Megjelenése idején mégis nagyon ledobott ez a játék, irányítása nehézkes és szokatlan volt (inkább szimulációra volt hangolva, mintsem szórakoztatásra), néhány küldetés után pedig ott is hagytam az egészet. Sokszor gondoltam rá, hogy talán rosszul tettem.
Mindegy is, mert a remake, azaz a Mafia: Definitive Edition megléte arra utal, hogy olyan klasszikusról beszélünk, ami nehézkessége alatt mégiscsak érdemi játékot rejt. És igen, ahogy elindítom, szinte zökkenőmentes az utazás, azonnal egy 2020-ban is vállalható grafikai szint fogadja a játékost, ahol minden modell, minden kameramozgás mai szintre lett hozva. A játék kezelése is sokkal barátibb: finomhangolható, mennyire legyen szimulációs a vezetés, mennyire legyenek agresszívak a rendőrök (akik egyébként sokkal háklisabbak a KRESZ miatt, mint a GTA-ban), így a bejárhatóság és belerázódás is sokkal fájdalommentesebb, mint 2002-ben.
Van is mibe belerázódni: a Mafia egy mai mércével nem túl hosszú, de meglehetősen nagyszabású eposz, amelynek története több évet ölel át. Egyszerű, túlélni próbáló taxisofőrje fokozatosan jut egyre mélyebbre a Salieri-Morello konfliktus balhéiban, illetve megy feljebb a ranglétrán. Talán nem is kell annyira erőlködnie, hogy behúzzon minket ebbe a világba: egy gazdasági összeomlás után vagyunk, ahol diszkrimináció fogad minden bevándorlót, ráadásul inni sem lehet legálisan. Leginkább az nyűgöz le ebben az egészben, hogy milyen finoman és széleskörűen képes a játék bemutatni korabeli problémákat, és hogy mind egyéni, családi és társadalmi szinten is mély, különleges konfliktusokat mutat meg. Szinte soha nem ismétli önmagát, a sztori és a játékmenet is organikusan fejlődik, és ami a legszimpatikusabb, hogy nem fárasztja az embert pótcselekvésnek se minősülő, fárasztó feladatok százaival. Nyilván megvannak benne a nyílt világú játékok klasszikus vonásai, de itt mondjuk még a gyűjtögetni valókat is jópofának tartom (ponyvamagazinok, történethez kapcsolódó jegyzetek, képek).
Az egész játékról süt, hogy minőségi produkció, és nagyrészt kényelmes, élvezetes játék, amit szépen és természetesen visz el a hátán a sztori, szívesen benne is maradunk a megismert karakterek miatt. Nyilván nem mondható el róla, hogy tökéletes, vagy hogy a mai mezőnyben kiemelkedő volna – az eredetiből megöröklött problémák itt-ott bezavarnak: bevallom, mind a vezetést, mind a harci szituációkat egy kicsit nehézkesebbnek találtam a kelleténél. Nálam egyébként még csak jól sem futott (alap PS4-en): folyamatosan jelen voltak képfrissítési hibák, villódzások és szellemképek, illetve a karakteranimáció sem mondható egészen mai szintűnek.
Mindez szerencsére még bőven a javítható és elviselhető tartományban van, és mint minden idén megjelenő játék esetén, itt is borítékolható, hogy az újgenerációs konzolokon lesz az élmény az igazi. Aki most és azonnal ki van éhezve egy maffia-tematikájú, tüzes szicíliai zenékkel felfűszerezett nagyszabású, belemerülős kalandba, nyugodtan csapjon bele, az elmúlt húsz évben nem volt ilyen jó ajánlat az étlapon.
