Sokfajta mutáción ment át a horror az elmúlt években. A horror morózusan súlyos és drámai, életeket kettétörő traumák szimbolikus megjelenítője. A horror önreflektív és posztmodern, fejére húzza a bohócsipkát. A horror a múltba réved, letűnt korok esztétikumát bújtatja új bőrbe, ismerősek a színek, a hangok, a szörnyek, csak digitális a csomagolás. De mintha egyvalami lenne egyre kevésbé a horror: Szórakoztató. Leginkább úgy, hogy nem veszi véresen komolyan magát, de nem is szégyelli, hogy ebbe a műfajba tartozik. Elfogadja a szabálykönyvet és úgy játszik el velük, hogy közbe nem kacsint ki folyton a nézőre. Ez az, ami sokszor megragad, ha újranézek egy horrort a 80-as évekből: Hogy fun. Görcsmentesen és természetesen.
Itt van például a Péntek 13. Igazi alantas szórakozás, az olcsó, de gazdaságos slasher megtestesülése, a kritikusok két lábon járó köpőcsöve. Funkciója végtelenül primitív, mégis sokszor újrahasznosítható, mint a nejlonszatyor: Adott egy csapat kanos tini, akiket egy légtérbe kell zárni a tömeggyilkossal Jason Voorhees-el és máris megvan minden, amit látni akar a néző: Szex, kreatív és véres mészárlások (már amikor a szériával keményen bánó korhatárbizottság engedte), szereplőket stalkoló kamera, a Crystal Lake és Harry Manfredini kultikus, három taktusból álló zenéje. Volt ebből elfogadhatóbb variáció, sok szar, de talán csak egy, amit tényleg tiszta szívvel merek ajánlani mindenkinek: Nem, nem az első rész, hanem a hatodik! Hogy hányadik? Jól hallották!
Szemben a Halloween-el vagy az Elm utcával, az egyetlen korszakos dolog, amit az első rész elmondhat az a mainstream slasher szeizmikus erejű áttolása az explicit vérontás és a meztelen női testek területére. Mai szemmel kicsit hihetetlen, hogy az a dilettáns amatőrizmussal megrendezett, egydimenziós karikatúrákkal teli Scooby Doo epizód akkora siker lett, hogy xenomorph anyakirálynőként szülje magából a folytatásokat élükön a hokimaszkossal, aki hamar kultikon lett. De magának a műfajnak is csak pár év kellett, hogy túllendüljön a zeniten, Jason a ’84-es évjáratú negyedik részben rendesen megmurdelt (The Final Chapter, haha hol voltunk még attól) a sorozatot más irányba terelni kívánó, de csapnivaló ötödik rész pedig a tisztes haszon ellenére lesújtó véleményeket kapott még a rajongóktól is. Szükség volt egy erőteljesebb transzfúzióra.
Itt jött a képbe az akkor 35 éves Tom McLoughlin, aki első filmjével a 1983-as One Dark Night-al is jelezte, hogy nem kíván trendkövető lenni: A slasher aranykor csúcsán természetfölötti horrort csinálni, ami inkább az atmoszférára és a suspense-re épít igen bátor próbálkozás és ez váltotta meg neki a jegyet Frank Mancuso Jr. producernél a hatodik részre. Ami meghálálta magát, mert a Péntek 13: Jason él toronymagasan a franchaise legjobb, legszórakoztatóbb és legegyedibb darabja (pedig még ki is vitték később az űrbe), fiatalos vitalitással, kreativitással rendezett kaszabolósdi szteroidokon, a műfaj és az évtized abszurditásának tökéletes tükre. És baromi nagy fun.
Premisszája a sorozathoz méltóan pofonegyszerű, de jól kihasznált: Jason halott, eltemették viszont utolsó kiszemelt áldozata és kvázi gyilkosa Tommy Jarvis (Thom Matthews) nem tud nyugodni. Rémálomok kínozzák, a diliházat is megjárta, így úgy dönt, hogy haverja társaságában visszatér Crystal Lake-be, kiássa a tetemet, hogy talán az hátha véget vet a hallucinációknak. Tízpertíz a rossz ötletek skáláján, Jason hullájába villám csap, feléled és ezután élőhalott szupergyilkosként kezdi újra a hullagyártást, Tommy meg kénytelen a helyi seriff és annak lánya segítségével megállítani a szarvihart, ami maga indított el. De vérontás azért lesz dögivel.
A Jason él padlógázzal indít és nem is nagyon veszi le róla a lábát egészen a stáblistáig. Jason-t itt már nem köti a halandó lét korlátai (ami már korábban is kérdőjeles volt, csak itt McLoughlin teljes mellszéleséggel fel is vállalja), már nem hosszasan becserkész, hanem minden keresztülmegy, mint egy rothadó húsból álló tank. Menetelő szörnyeteg egy régi Universal horrorból, a gótikus elemek pedig vizuálisan is kidomborulnak. Sírkert orkánszerű széllel és villámokkal, ködbe burkolódzó erdők, gyertyafény erejű lámpák és a sötétből támadó rém. Hatalmas szintlépés ahhoz a képi puritanizmushoz képest, ami korábban jellemző volt ezekre a filmekre. De minden más tekintetben is érződik az a lelkesedés és erőfeszítés, amit az előző részek urambocsá középszerű bérrendezői és írói nem kívántak belefeccölni. Elég volt, ha Jason ment és ölt. Ennek a résznek viszont van tényleges stílusa, identitása, hangulata, amik létfontosságúak egy jó horrornál.
McLoughlin ennek érdekében nem fél néhány újdonságot belekeverni a régi receptbe: Akciófilmes fizikalitást (a közel két méter magas, tagbaszakadt ex-nightklub tulajdonos C. J. Graham remek választás volt Jason-re), jó humorú dialógusok, szimpatikus szereplők és nem utolsósorjában metafilmes kikacsintások. Tudod, amikor valaki kommentálja, hogy ez tök olyan, mint egy horrorfilmben aztán szépen belesétál a csapdába. De persze ettől még van kellő mennyiségű bujkálás, menekülés, feszültség, nyálkás gore-effektek, látványos végső leszámolás. Meg hát mindig van valami para abban, amikor valami jön feléd, ereszted bele az ólmot, de a lény meg se érzi.
Ha kell még egy indokot mondanom a Jason él mellett: 86 perc. Nyitó-záróstáblistával, kutyafülével, mindennel együtt. Deka felesleg annyi sincs rajta. Vegytiszta pop-horror szórakozás, egy kétes minőségű széria legerősebb fellángolása, amit simán nézhetsz double feature-ben Fred Dekker hasonlóan szemtelen humorú korai remekeivel vagy a Texai láncfűrészes over-the-top második részével. Mert a horror nemcsak iszonyat és félelem, hanem szórakozás is. Sajnos McLoughlin soha nem ismételte meg ezt a remeklést, Jason pedig 2009 óta álmát alussza a Crystal Lake mélyén. Talán jobb is, mert ha felébresztik, akkor is csak azzal nyaggatnák, hogy neki mi volt a traumája.
