Eskü próbálok nem felszállni a morgó öregemberek „régen minden jobb volt” című nosztalgiavonatjára. De itt van az október, az embernek kedve támad nézni egy horrorfilmet, de aztán felütöm a programfüzetet és látom, hogy már a tizedik bőrt húzza le Hollywood Az ördögűző-ről meg a Fűrész-ről, szinte rögvest fordulok is vissza a múltba. Manapság szó szerint kutatni kell az olyan alkotásokat, amikben akár csak feleannyi ötlet vagy lelkesedés van, mint a Rémes egy éjszakában (Night of the Creeps). Ami nem azért lett kult, mert egy maroknyi marketinges ráaggatta két fesztiváltvetítés után, hanem mert hosszú évek szájhagyományával szedte össze azt a közönséget, ami lelkesedik érte.
Fred Dekker 1986-os rendezői debülása se feltétlenül az, ami feltalálta volna a spanyolviaszt: Ismerős panelekből építkező, azokat itt-ott megcsavaró, kissé szedetlen, fésületlen, érezhetően „elsőfilmes” próbálkozás, amit leginkább a kamera mögött álló fiatal filmes energiája hajt előre. Ami Dekker esetében az 50-es évek olcsó, B kategóriás, autósmozikban játszott sci-fik és horror iránti őszinte szerelemből fakad. Ő már tényleg a „nerd” generáció része volt, akik nem megköpködték, hanem átölelték Ed Wood 9-es tervét, akik naphosszat lövöldözték a popkult referenciákat és olyanok akartak lenni, mint a régi mesterek vagy a sikeres kortársak. Hogy mást ne mondjak ebben a filmben minden karakter vezetéknéve egy híres horrorendezőé Romero-tól és Carpenter-től kezdve Cronenberg-ig és Sam Raimi-ig. Kis zárójel: Dekker Shane Black szobatársa volt a UCLA-n, azt hiszem elég sok mindent magyaráz.
Na de miről is szól a film: Adott a két főhős, Chris (Jason Lively) és J.C. (Steve Marshall), akik éppen most nyertek felvételt a Corman Egyetemre, ahol próbálnák élvezni a koedukált kollégista lét szépségeit, csakhogy mindketten tankönyvi lúzerek: Chris még arra se képes, hogy beszélgetést kezdeményezzen egy neki tetsző lánnyal, JC meg kb. annyira vesz komolyan bármit mintha a világ egy sétáló vicckönyv lenne (némi túlkompenzálás a fizikai bénaságáért). Ezt orvosolandó megpróbállak csatlakozni az egyetem alfahímjeihez, a Bétákhoz, akiknek szőke szépherceg vezére Brad (Allan Kayser) azt a feladatot adja nekik, hogy szerezzenek egy hullát az egyetem orvosi laborjából és tegyék le a riválisaik küszöbén. Ez annyira sikerül a párosnak, hogy sikerül a világra szabadítaniuk egy 30 éve fagyasztás alatt lévő testet, amit nem mellesleg nyálkás földönkívüli paraziták irányítanak. Új, fiatal gazdatest ezeknek a dögöknek pedig akad bőven.
A Rémes egy éjszaka tökéletesen beleillik a 80-as évek közepén elinduló amerikai posztmodern horrorhullámba, amiknek résztvevői már teljesen tudatosan, humorral és kreativitással nyúltak hozzá a zsáner megkövült szabályihoz és figuráihoz. Vámpírok a kertvárosban (Frászkarika), megölhetetlen zombik (Return of the Living Dead), slasher szörnyek, akik vágják a poént (Péntek 13 – Jason él, Elm utca 4), ezek között Dekker filmje egy külön megaturmixnak jön le, amibe mindent beledobál, függetlenül attól, hogy működhet-e vagy sem. Egy tízperces, 50-es években játszódó fekete-fehér prológussal indítunk, amiben egyszerre vannak űrlények és egy baltás gyilkos, utána átmegyünk egy zombikkal dúsított korai John Hughes filmbe, ahol a szarvihart a nerdek és a Chadek közös balfaszsága indítja el egy női szív után epekedve (megformálója Jill Whitlow, a kor klasszikus őzikeszemű good girlje). Chris-nek le kell vonni a tanulságot, egy férfi nem lehet balfasz, vállalni kell a következményeket és eltakarítani az idegen mocskot, egy kiégett zsaru, Ray Cameron (Tom Atkins) segítségével.
Az önreflexív kikacsintások persze nem fognak meglepetésnek hatni ma 2023-ban, amikor már mindenki hatszor dekonstruálta a slashert, a zombifilmeket meg magát a horror egészét. De a Rémes egy éjszaka-t azt pont azt teszi szimpatikussá, hogy bőven azelőtt készült, mielőtt ez a hullám igazán felfutott volna. Még nincs meg a gúnyos, lenéző cinizmus, ami oly sokszor ellenszenvessé teszi a mai posztmodernt. Ez a film nem szégyell őszintén cheesy lenni, felvállalni saját magát, hogy mennyire röhejes és röhejesen szórakoztató tud lenni. És hiába írta meg Dekker alig egy hét alatt, a szkript se buta, remek tempóban eszkalálja a káoszt, pörögnek a humoros beszólások, minden elrejtett utalásnak megvan a maga csattanója (pl. az említett baltás gyilkos, aki már nemcsak az álmaiban kezdi kísérteni a felügyelőt).Épp ezért kicsit fájó pont, hogy maga a rendezés nem tudja teljesen kimaxolni a benne lévő potenciált. Kompetens, de sokszor fapados, snittválasztásban, vágásban, az akciókról nem is szólva. Pont az a tébolyultan energikus, markáns vizualitás és mocskokban gázolás hiányzik belőle, ami pl. Jackson-t vagy Raimi-t kiemelte a korszak fiatal titánjai közül. Az Evil Dead-hez vagy a Hullajó-hoz képest a Rémes egy éjszaka kicsit olyan, mint Jason Lively főhőse: Becsületesen odateszi magát, de sose érezzük, hogy egy valódi tökös badass, sőt karizmában szinte mindig másodhegedűs Tom Atkins mellett, aki a legnagyobb élvezettel játssza a cinikus, noir-rajongó hekust, aki két szivar között tolja a one-linereket. A tempó is itt-ott döccen, de amikor a végjátékban Chris és Cameron sörétessel és lángszóróval állítanak be a kolis nagybulit szétbaromoló, agyevő csigák ellen, az tömény korszakesszencia. És bár Fred Dekker-nek a nagy hollywoodi karrier nem jött össze (se ezt, se a Szörnycsapat nem volt siker a mozipénztáraknál, a Robotzsaru 3 pedig konkrétan elkapart bármi jövőbeli lehetőséget), bőven büszke lehet és büszke is itteni gyermekére.