Azért bevallom, lenyűgöznek a verekedős játékok. Olyanok, akár a hangszerek – egy gomb egy hangjegynek felel meg, ami mindig egyértelmű és konzisztens eredményt produkál (kis ütés kicsit üt, nagy ütés nagyot), vannak akkordok (kombók), és egy kőkemény, gyönyörű meccs képes vetekedni a legelegánsabb gitárszólókkal. És mint minden hangszernél, egy kezdő tanácstalanul pötyög, és minél többet tanul, minél komplexebb expresszív formákat tanul meg, annál jobban eluralkodik rajta a pánik, amikor egy igazán jó játékos kézműves, jazzesen egyedi, kiszámíthatatlan, mégis precíz és halálos munkáját látja.
A King of Fighters XV egyike azoknak a játékoknak, ahol nagyon is megvan ez a tanulási ív, a benne rejlő mélység és a határtalan magasság is ott van – vegyünk engem, akit a sírás kerülgetett már a tréning-küldetéssorozat utolsó vizsgapontjainál, ahol nem tudtam kellően gyorsan, precízen berakni a speciális kombókat (le-előre, le-előre, kisütés, le-hátra-előre nagyütés meg nagyrúgás együtt, amikor pont megfelelő távolságra vagyok). És akkor ezt élesben, aha.
Nincs ezzel itt egyedül a KOF – a kompetitív verekedős játékokból annyi van, mint a szemét. Már-már meg sem lehet különböztetni őket, de azért van némi támpontunk. Az SNK-féle King of Fighters sorozatnak nincs akkora kulturális beágyazottsága, mint mondjuk a Mortal Kombatnak vagy a Street Fighternek és a Tekkennek (a vödör aljáról mondjuk még kivakarhatunk egy direct-to-video filmadaptációt, nem sokat nyom a latba), nincs olyan stílusos anime-bája, mint mondjuk a Blazblue vagy Guilty Gear sorozatnak, nincsenek benne formabontó fegyveres történelmi figurák, mint a Soulcaliburban, nincs meg a Virtua Fighter földhöz ragadtabb, életközeli karakteressége – mi a King of Fighters egyénisége valójában?
Talán, de most csak találgatok, a szégyentelenül harsány sportkommentátor, a reflektorfények, az egész miliő bajnokság-érzete, a szerződtetett csapatokra bontott karaktergyűjtemény, az árkádmasinák villogó-zúzó színrobbanásai, bamm, minden egyszerre. És kell persze egyfajta intuíció, képzelőerő, hogy felfogjuk az egyes szereplők és az úgynevezett történet hátterét, ugye itt a tánc a fontos, nem a zene, stb. Nyomni kell, mást nem nagyon.
A King of Fighters XV, tessék, ennyi – így egy modern konzolérában is érintetlen, vegytiszta verekedős játék, amit nem terhel le saját mítoszának, saját fontosságának árnyéka (és itt a Mortal Kombatra pillantgatok elsősorban), és ha teljesen üres lappal kezdjük az ismerkedést, ahogy én, itt egy nagy, prémium érzetű, de valójában egyáltalán nem kiugró verekedős játék rengeteg karakterrel, amit idő lesz kitanulni.
Első blikk: egy jó óra alatt végig lehet vinni a sztorimódot – itt vannak különféle átvezető videók minden csapatnak, vagyis ha a teljes sztorit, mindennel együtt látni akarjuk, ezt az egy órácskát illik felszorozni a tizenhárom csapattal (csapatonként három tag), de nagy mechanikai fordulatokra nem kell számítani. A szokásos verekedős módok itt is megvannak: Versus, sima meccs, online Room (Team VS, Party VS, Draft VS, Single VS), és persze a rettegett Ranked, ahol 12-es szintet értem el a bemelegítőkörökön, és csúsztam is le 11-re, amikor egy élő játékos jött szembe. A kapcsolódás nem mindig penge, de lehet azért szűrögetni, akár régió, akár rank, akár hálózati stabilitás alapján, nem vészes, na.
Mit is soroljam ezeket, teljesen standard cucc, ugyanakkor hiányérzetem sincs. Ez egy komplett csomag egy relatíve tartalmatlan műfajon belül, a tartalmat a mi képességeink teremtik meg, vagy nem. Nekem, bevallom, nem ez áll a legjobban a kezemre, vannak itt nem túl intuitív megoldások, nem szeretem azt sem, hogy kevés az előrelendítő támadás, hátrafelé könnyebb sodródni – de talán ez is inkább karakterek és tanulás kérdése.Mindig ilyenkor megvan bennem ez a kis ábránd, hogy de jó is lenne kiművelnem magam, de ahogy mondtam, pont olyan ez, mint a hangszertanulás, ha belerakod a melót, csodákra leszel képes, de ha nem, vagy már eleve van egy másik, ami jobban kézreáll, itt legfeljebb ideig-óráig jamelhetsz, aztán polcra kerül a dolog. A King of Fighters XV már egy eleve zsúfolt arénában igyekszik kiemelkedni, nehezen találok érvet, miben érdekesebb vagy jobb társainál – de azt meg kell hagyni, hogy piszok látványos és kellemesen animált cuccról van szó. És bár trendek jönnek-mennek, a videojátékok elhagyják a gyökereiket, ennél itt még szinte hallani a bedobott érmék diszkrét csörgését – az ilyesmivel engem kilóra meg lehet venni.