A 2020-as Yakuza – Like a dragon volt a legendás szériából az első, amivel játszottam. Pontosabban ez nem teljesen igaz, próbálkoztam elmerülni valamelyik korábbi epizódban, de az arcade-bunyós betétek gyorsan elvették tőle a kedvemet. Pont azok a részek, amelyeket a megszállott rajongók az új részekkel kapcsolatban visszasírnak. Mindegy: a Like a Dragonba azonnal beleszerettem, köszönhetően részben a körökre osztott, old school rpg-s harcrendszernek.
Részben, mert a másik, ami levett a lábamról, a történet mélysége volt. Nem hiszem hogy létezik ezeknél realistábban (már amikor realizmusra van szükség), mélyebben, részletesebben és kíméletlenül szebben megírt videojáték. Egészen egyedülálló ahogyan a széria írói (újra csak, ezt kizárólag az utolsó két epizód megismerése alapján mondom) a forgatókönyvhöz hozzáállnak, efféle humanista érzékenységet semmilyen másik videojátékban nem tapasztalni. Ennek köszönhetően lesz az Infinite Wealthből az egzisztenciális szorongásnak és a konfettis eszképizmusnak itt szívbemarkoló, ott varázslatos elegye. Ahogyan ezek között vált, abba beleszédülsz.
Az Infinite Wealth első pár fejezete teljesen hibátlan. A sztori repül, és ahogyan Icsiban eljut Hawaiira, utazásának oka, életének fordulatai mind szenzációsan vannak tálalva, eljátszva, megrendezve – filmes fordulatokat használok, hiszen valljuk meg, annyi a Yakuza játékokban az átkötő jelenet, hogy simán tekinthetünk rájuk félig szerepjátékokként, félig filmekként… Icsiban Kaszuga eleve a videojáték-történelem egyik legszimpatikusabb főszereplője, épp annyira buta csak, hogy a hatalmas szíve ellensúlyozhassa, és univerzális népi hőst tudjon csinálni belőle. A töretlen optimizmusa az, amivel még a legcinikusabb játékosokat is meg tudja hódítani, hiszen ha valamire manapság szükségünk van, az az optimizmus.
A játék harcrendszerét némileg átdolgozták, hogy azok is örömüket leljék benne, akik húzták a szájukat a Dragon körökre osztott összecsapásai láttán. Most már számít, hogy milyen pozícióból indítod a figurádat, a bunyóban hol állsz mikor nekiugrasz az ellenfélnek, illetve a felmarkolható eszközök száma is megnőtt. Eddig is felkaphattál sok, utcán szétszórt bizbaszt, hogy azzal csűrhessed fejbe az ellent, de mostantól szó szerint minden, ami a bunyóterületen a kezed ügyébe kerül a rendelkezésedre áll. Szinte külön minigame, ahogy próbálsz közel kerülni valami súlyosabb tárgyhoz, hogy azzal tudj kárt tenni egy pampogó HMCS-ben… Ha már minigame-ekről esett szó, természetesen van belőlük pár tucat, a fősztoriból elágazó mellékküldetések pedig, amelyekre az egyes városok térképeinek felderítése közben akadunk rá, a maguk fantáziadús agyamentségével egyrészt a padlóra fárasztanak, másrészt pedig folyamatos röhögőgörcsöt fognak indukálni nálad. Csak a lexikonba rendezett rosszfiúkat pokemonszerűen egymásnak eresztő játék zsenialitása akkora, hogy majdnem szétfeszíti a videojátékos kereteket…
Hawaiion Icsiban összefut a sorozat korábbi főhősével, Kiriju Kazumával. Az ős-Yakuzások gondolom ököllel bokszoltak a levegőbe, mikor feltűnik a színen – mivel nekem a korábbi részek kimaradtak, ilyes bohóságot nem követtem el. Még valaki meglátott volna. Párosuk olyan duót alkot, akik egyszerre übercool csávók, mégis csetlő-botló everymanek. Kiszámíthatatlan kalandjaik (és nagyon fontos ám hogy kiszámíthatatlanok, ez óriásit dob az eleve szenzációs fordulatokat halmozó történeten) során több, az élet által megtépázott figura áll be melléjük a brancsba. Sajnos itt jön be az Infinite Wealth legnagyobb hibája is: míg a Like a Dragon csak táncolt annak mezsgyéjén, hogy túlírt legyen, az Infinite Wealth túlbonyolítottsága már valóban túl sok a jóból. A rengeteg, elágazó sztoriág – több közülük nincs is rendesen kidolgozva – árt a feszültség fenntartásának, a történet miattuk egyenetlen lesz, néha csak csapkod, mint a partra vetett hal.
Amikor viszont hasít, a forgatókönyv úgy manipulálja a játékos érzelmeit, mint a világ legtehetségesebb bűvésze. Egzisztenciális félelmek, a puszta halandóságunk legnagyobb kérdései úgy fúrnak maguknak utat ebben a videojátékban, és a karakterek akiket mélyen a szívünkbe zártunk ezeket a problémákat úgy tálalják ezen a csilivili, gyakran nagyon vicces, sokszor pedig mélyen tragikus történeten keresztül, hogy szó szerint eláll az ember lélegzete. A Infinite Wealth és a Like a Dragon két olyan játék, amelyekkel – ha nem lennének helyenként direkt, célzottan bárgyúak, de azt is csak a mi szórakoztatásunkra csinálják – simán lehetne érvelni a videojátékok művészi, művészeti ambíciói mellett. Gyász, halál, túlélés, barátság, szeretet és szerelem, gyógyír-e egyik a másikra, van-e megnyugvás, van-e értelme ennek az egésznek – ezt kutatják ezek a videojátékok a maguk goofy, színpompás, akciódús, andalító, elképesztő tehetséggel megalkotott eszközeivel, és ha van a popkultúrában bármi más, ami ezt jobban csinálja, akkor mutassátok meg nekem.