Zombi terminátor: A kedvencek temetője 2

Film

Zombi terminátor: A kedvencek temetője 2

“Gyere velem, ha élni akarsz”, így próbálta meggyőzni a Terminátor Edward Furlong anyját arról, hogy helyesen cselekedjen. Sikerült, ezért kezdi anyu a Kedvencek temetője 2-t a korábbinál sokkal előnyösebb pozícióban, felkapott filmsztárként. Az életéből pár perc van csak hátra: egy forgatás során megsüti a váltóáram. Természetesen ezt az arrafelé lebzselő Edvárd is végignézi. “Természetesen”, mert enélkül nem lenne konfliktus.

Anyu halála után Edvárd és a faterja egy maine-i kisvárosba költözik, ahol apu lesz a körzeti állatorvos. Edvárd már első nap szúrni kezdi a helyi agresszív kölkök szemét, amit persze nem rovok fel nekik, Edvárd Furlongra mindenki így reagál… Önmarcangoló tinédzserhősünk szerencsére barátra talál a falu egyetlen pufigyerekében, aki a félelmetes seriff (Clancy Brown, ki más) mostohafia. A seriff atyai intelmeiből kikövetkeztethető, hogy nem ilyen lovat, pontosabban gyereket szeretett volna, ettől frusztrált, ráadásul a gyerek anyját sem tudja nyugodtan megkettyinteni, semmi privátszférájuk. Ebből egyenesen következik, hogy amikor a család kutyája elindul levadászni Clancy nyulait, a seriff agyonlövi.

A mostohafiú, felelős kutya-tulajdonosként nekivág, hogy a Kedvencek temetőjében földelje el Fifit, amiben Edvárd is segédkezik neki, elvégre a seriff fián kívül mindenki utálja. Ez a meggondolatlan tett beindítja a túlvilágról visszatérő háziállatok és helyi lakosok tömeggyilkos dominóját…

A Kedvencek temetője 2, annak ellenére, hogy az 1989-es első rész rendezője, Mary Lambert igazgatta filmre, úgy dobja sutba a korábbi adaptáció hullaházasan áporodott hangulatát, mintha attól félne, hogy együtt látják őket. A 89-es film középszerű, de stiláris szempontból legalább lezárt feldolgozása volt King (kimondom) remekművének – amely az eddigi adaptációk láttán lehet hogy megfilmesíthetetlen. Ez az 1992-es folytatás azonban már a grand guignolnak, a drive-in esztétikának és ötleteknek, illetve a campnek a habzó szájú keveréke, és több köze van a nyolcvanas évek, illetve a kilencvenes évek elejének zombifilmjeihez, mint Kingnek a gyászról írt, sírbolt hideg dolgozatához.

Ez nem feltétlenül baj. A 89-es adaptáció az irodalmi eredetihez képest sok szempontból le van tompítva – multiplex-kompatibilis, a népnek szól. A Kedvencek temetője 2 – amelyhez Kingnek már az égvilágon semmi köze nincs – azonban kimondottan a horror-rajongók vérszomjas étvágyának kielégítésére készült. A kilencvenes évek elején a horror (ki)utat keres, mert haldoklik: a nyolcvanas években megölték a franchise-ok, a nézők unják akkori formáját. A Kedvencek temetője 2 ezért csapkod össze vissza, tombol, prüszköl, fogódzót keres és áthág pár mainstream-horrorfilmes szempontból szentnek tartott ízlésbeli határt (sex a síron túlról). Készítői azt hitték , hogy ilyesmivel a régi közönséget megtarthatják, az újat pedig bevonzhatják.

A Kedvencek temetője 2 témái hasonlóak az első filméhez, mégis árnyaltabbak, ami meglepő ennél a harsány, vállaltan ízléstelen filmnél. A szülők korai elvesztése, illetve a gyerek arra való formátlan, mégis hisztérikus vágya, hogy elhunyt szerettei visszatérjenek; a halál felfoghatatlansága egy gyerek számára, mindez a pubertás orientálódási problémáival és az elidegenedéshez kapcsolódó késztetéssel nyakon öntve – ezeknek a komoly, mindenki által átérezhető témáknak az együttese ad a már-már szürreális, de mindig kétszázzal vágtató cselekménynek szelet.

Az első filmben Louis Creed egymaga volt családjának és kispolgári létezésének elpusztítója, aki éppen azzal vitte önmagát és mindenkit, aki kedves volt számára a pusztulásba, hogy hagyta, kétségbeesése és arroganciája átvegye önkontrollja felett az uralmat. A helyébe a folytatásban – a hős helyébe, ha mondhatok ilyet – a síron túlról visszatérők lépnek, ezért sincs igazán a Kedvencek temetője 2-nek egyértelmű protagonistája, mégha a stáblista ezt Eddie Furlongról el is szeretné velünk hitetni. A film a seriff halála, majd felélesztése után (spoiler) átvált lélegzetelállító grand guignolba, szinte össze sem hasonlítható onnantól a sztori első háromnegyed órájával.

A fantasztikus csúcspont Clancy Brown, Furlong és Brown mostohafiának vacsorája. Az asztalnál a zombiseriff úgy viselkedik, mint egy neveletlen gyerek, aki nagyon is tisztában van azzal, hogy rossz fát tesz a tűzre, mégsem tudja megállni. Gusztustalankodása a két tinifiút nevetésre készteti, és nemsokára már együtt röhögnek, a két srác és ez a valami, ami mindössze pár órája mászott elő a sírból. A jelenet eredeti, brutálisan erős és mégis felszabadító erővel bír, azzal együtt, hogy megelőlegezi az eljövendő események kiszámíthatatlanságát. Mesteri.

Brown egész egyszerűen szenzációs, nemcsak itt, hanem a filmben végig. A seriff a túlvilágról való visszatérés után átvált egyfajta bekokózott Kurganra (őt alakította ugyebár Brown a Hegylakóban), és pofavágásaival, gesztusaival és tombolásával szó szerint megmenti a színészi szempontból közepes, de inkább sokkal rosszabb filmet. Főleg Furlong katasztrofális, a filmes alakítások másfél arckifejezésre predesztinált fekete lyuka.

Nála sűrűbben talán csak a rendkívül rossz ízléssel összeválogatott korai grunge dalok okoznak a nézőben rosszullétet, és a Ramones a filmet lezáró száma sincs az “I don’t want to be buried in the pet sematary” szintjén. Szövege:

“Making friends with a homeless torn up man
He just kind of smiles, it really shakes me up.
There’s danger on every corner but I’m okay
Walking down the street trying to forget yesterday.”

The fuck?

A történet a lezárás során igyekszik megfejelni King mitológiáját, és az élők és holtak, valamint a holtak és a holtak közötti gonosz kooperáció lehetőségét is megcsillogtatja. Az egész egy hol nevetséges, hol káprázatosan sötét fináléban végződik, ahol Steve Johnson a kilencvenes évek elejére jellemző, gusztustalan mód gyönyörű-realista effektjeié lesz a főszerep, majd a tűz mindent leéget, kiéget és megtisztít. Egy ilyen remekül mocskos film után szükség is van rá.

komment
Vissza