Karkötővel nagyvadra: Wild Hearts

Kapcsolatom a Monster Hunter-szériával (és klónjaival) elég döcögős. Egyrészt csodálom ezt a fajta módszeres, végtelen mélységű szörnyvadász-zsánert, ahol minden levadászott szörny utolsó pikkelye is felhasználható diverz, specializált vagy egyszerűen csak túlélésre kipattintott páncélzat kiépítéséhez, mindezt megtámogatja egy ökoszisztéma szimulációja, a barátság ereje, meg persze félelmetes mennyiségű étel-ital-cukorka. Másrészről viszont pont emiatt a komplexitás miatt pattanok le újra és újra róla. Bele kell rakni a melót a legkisebb előrelépésbe is, és a meló alatt azt értem, hogy több tucatszor nekimenni ugyazoknak a szörnyeknek.

Annyira speciális egy játéktípus ez, hogy még a leghaloványabb másolatok sem szeretnek nagyon eltérni a Monster Hunter formulájától, találni fogunk kisebb segítőket, tábortüzet, co-op partnereket, kutatás-fejlesztési rendszert, központi bázist… a koppintások szinte minden elemét átveszik valamilyen formában, legalábbis azokban a címekben, amelyeket eddig megismerhettem a God Eater-től a Freedom Wars-on át a Toukiden-ig.

És íme a Wild Hearts, ami ránézésre álmosan odaáll a sorba, mintegy észrevétlenül, nem hivalkodóan, egy a sok közül, hm? Meglepetten tapasztalom, hogy bár tényleg majdnem mindenben másolja a Monster Hunter-t, komoly lépéseket tesz, hogy annak egy áramvonalasabb, árkádosabb változatával csábítsa el a többszáz órás hardcore-kodásra nem annyira vevő, de a műfaj iránt mégiscsak érdeklődő játékosokat.

Rögtön az elején egy bámulatosan szép, nyugodt lefolyású prológusból jutunk el észrevétlenül első táborunk kiépítéséig, első nagy szörnyünk (kemono) kivégzéséig és a teljes játék megnyitásáig – ritka az ilyen tükörsima, meg nem akadó, világos és a játékba ilyen észrevétlenül beleépített tutorial, tudom értékelni. Eltelik néhány óra, és már majdnem Monster Hunter-komplexitású dolgokat végzek anélkül, hogy különösebben gondolkodnom kellene. Itt jöttem rá, hogy ez egy fontos darabja lesz a zsánernek, már csak emiatt is.

Persze, ennyire pofátlanul nem fog trónt fosztani, azt hiszem, több dologban is elmarad a Capcom óriásától – leginkább kisebb-nagyobb technikai problémák akasztják meg itt-ott az élményt. Úgy hallom, a PlayStation 5 verzió a legjobb, szóval hálás vagyok, hogy itt tapasztalom meg, de azért, na, vannak itt csapadékeffektek, amelyeket illegális volna így prezentálni, illetve abban a pillanatban, hogy hiragana-neves partnereink beugranak a játékba, a képfrissítés csaknem felére zuhan be.

Van mégis egy gyanúm, hogy ha ezeket lecsiszolják, itt valami nagy dolog történhet. Tartalmi szempontból kifogástalan, a felfedezés, a tevékenységek ütemezése, ritmusa több mint optimális, és a behozott ősi technológia pedig (mondhatok ilyet?) forradalmian új dolgokat képes hozzátenni a formulához. A karkötőből indított „karakurik” speciális, azonnal létrehozható konstrukciók, amelyeket akár a csata hevében is azonnal kilőhetünk – ládák, amelyekre felmászhatunk, rugók, amelyekkel elrugaszkodhatunk, bomba, fal, lövedék, lánc… illetve ugyanez a technológia hozza létre a bázisunkban a különböző állomásokat, asztalokat is.

Ha úgy tűnik, mindez még tovább komplikál egy eleve komplikált rendszert, örömmel mondhatom, hogy egyáltalán nincs ilyesmiről szó – két gombnyomással (a d-paddal váltogatva, lapozva) tudjuk ezeket az egyébként örökre ott maradó tárgyakat létrehozni. Kicsit úgy képzeljük el, mint a Death Stranding-ben megépített utakat, itt is elhelyezhetünk mindenféle utazást és terepmászást megkönnyítő-meggyorsító cuccokat, természetesen ez véges erőforrást használ.

Az egész annyira fullosnak érződik, hogy még a technikai problémáit is el tudom nézni, jók a buildek, lendületes a harc, húzgálja a kíváncsiságunkat a felfedezés. Nem csodálom, hogy minőségi munka: az Omega Force és a Koei Tecmo már eddig is bizonyított – és basszus, most esik le, hogy a Toukiden-ért is ők felelősek, olyan nagy kedvenceim mellett, mint a Dragon Quest Heroes I-II (és még megannyi jó cucc). A kiadó ezúttal az EA – erős nyugati nyitás, szerencsére (egyelőre) nem észlelem a kiadóhoz társítható negatívumokat.Szóval, oké, egy Monster Hunter-klón, annak rendje és módja szerint, de ajánlott! Erősen ajánlott, főleg, ha a technikai problémákat lassan legyalulják róla. Amellett, hogy formulahű, ambiciózus, innovatív és tartalmas is: egy vadonatúj IP ütős bemutatkozása.