Manapság egyre nehezebb újat mutatni vagy lenyűgözni a közönséget. Az elmúlt két évtized egyre gyorsuló világa, az internet információözöne eltompította érzékszerveinket, semmi se sokkol, semmi se okoz meglepetést, mindent láttunk, mindent hallottunk. De aztán néha-néha mégis előbukkan valami a mélységből, ami annyira elborult, józan észnek ellent mondó, hogy attól áll leesik, ész megfagy és csak azt bírjuk mondani: „Ez nem gondolhatták komolyan!”. Hogy aztán minden eltelt másodperccel világos legyen, hogy de, nagyon komolyan gondolták. A Jiu Jitsu, aminek már első előzetese kollektíve felgyújtotta az internetet a belőle áradó tömény őrülettel, csak egy kérdést szegez nekünk: Megszoksz vagy megszöksz? Mert ez a filmet nem igazán nézi az ember, sokkal inkább megtörténik vele. Perspektíva kérdése, hogy a trip jó vagy rossz.
Nyitósnitt: Főhősünk (Alain Moussi) rohan az erdőben, kerülgetve a feléje repülő gagyi CGI dobócsillagokat, míg végül a tengerbe zuhan. Egy katonai bázison ébred föl, valahol Burmában, neve, múltja, emlékei mind a feledés homályába zuhant. Azt se tudja mi és hol, amikor egyszer csak az Assassin’s Creed széria ruhatárát elcsóró harcművészek ütnek rajta a katonákon, majd egy nagyrészt láthatatlan, páncélruhás alak, aki minden, csak nem erre a bolygóra való. Protagonistánk, aki végül a Jake Barnes nevet kapja, találkozik a hippi Szecska mesterrel, akit ki más játszhat, mint Nicolas Cage. A szitu a következő: hatévente eljön egy idegen a másik galaxisból, hogy megmérkőzőn a kiválasztottakkal, a jiu jitsu nagymestereivel. Jake és társai vagy megmérkőznek vele (és dicsőséges halált halnak) vagy nagyon sok ártatlan fog meghalni. Egyszerű képlet, nem igaz?
Aki csak pislogni tud a szinopszis olvasása közben, azt teljes szívemből megértem. A Jiu Jitsu koncepciója pontosan az a már szinte zseniálisan elszállt baromság, ami kokainmámoros partikon vagy részeg kollégiumi éjszakákon szokott megszületni, de van, aki ezt még filmre is viszi. Jelen esetben a ciprusi felmenőkkel rendelkező Dimitri Logothetis, aki már évtizedek óta a filmkészítés alsó lépcsőházában tevékenykedik író/producer/rendezőként, és annyira szereti a 80-as éveket, hogy még a Jean Claude Van Damme-féle Kickboxer szériát is rebootolta szintén Alain Moussi főszereplésével. A Jiu Jitsu ráadásul igazi szerelemprojekt: képregényként született meg még 2017-ben, és ennek az alapanyagnak az illusztrációi meg is jelennek a filmben átvezetőként.
De milyen film is a Jiu Jitsu? Hát az a fajta, ami egy celluloidlaborban született, egy Frankenstein-szörny, amit a Ragadozóból, a Mortal Kombatból és a klasszikus hongkongi harcművészfilmekből férceltek össze. A dzsungelkörnyezet, a láthatatlan idegen, aki könyörtelen gyilkos, mégis van egy harci becsületkódja, annyira látványosan idézik a 87-es akcióklasszikust, hogy John McTiernan simán tárcsázhatná az ügyvédjét (ha nem lenne szegény teljesen kisemmizve a saját jogi ügyei miatt). Aztán beüt a keleti misztikum, és a Jake-et körülvevő, különféle fegyverekkel és küzdőstílussal felvértezett társak már a Shaw Brothers filmeket, azon beül is a Five Deadly Venom szériát kopírozzák. Ehhez még hozzáteszünk egy Power Rangers-kaliberű gonoszt, gumiruhában, és kész is a megtestesült B film, ami tisztában van saját hülyeségével, és csak egy célja van: akció, akció és még több akció.
Az még egy dolog, hogy a film elején akciót kapunk két kihallgatás között, de aztán később Logothetis már úgy spórolja meg az expozíciót, hogy Cage verekedés közben darál le minden infót. A profi elhívatottság és a gagyi olcsóság kettőse között ingadozik a film minden egyes képkockája. A CGI-effektek kacagtatóan gagyik, képeslap-féle torkolattüzekkel, pacaszerű vérfröccsenésekkel, a párbeszédeket mintha körömollóval vágták volna, a színészi játékról ne is beszéljünk. A mérleg másik oldalán azonban vérprofi harcművészek és nehézfiúk állnak: Moussi, Frank Grillo, JuJu Chan, Tony Jaa. Arcok, akik egyvalamit nagyon tudnak, méghozzá verekedni.
Mert a Jiu Jitsu pontosan tudja, mit kell szállítani nagyüzemben: profin koreografált, látványos, dinamikus harcjeleneteket, amik nagytotálban vannak felvéve, nincsenek másodpercenként nyiszálva, látható minden mozdulat, zuhanás, pörgés, ha kell, Zack Synder-es slow motionben. Bunyó egy elhagyatott falu romos épületei között, bunyó az őserdőben, bunyó egy templomban, bunyó nappal, bunyó esti fényben, bunyó ököllel, bunyó karddal, sőt még FPS-nézetben is. Egyszerűen jó nézni ezeket a fiúkat-lányokat, ahogyan eleinte rohamosztagos-szintű ellenfeleket gyepálnak, utána meg ahogy lemorzsolódnak a Karate Predatoron. Még Nic Cage is kiveszi a részét a mókából, igaz, nála legalább annyira kell a dublőrökkel csalni, mint Seagal mesternél. Csodálatosan bizarr, őszintén buta és gusztustalanul szórakoztató állatság a Jiu Jitsu, ami valószínűleg csak a hozzám hasonló ízlésficamosoktól kaphat dicséretet. De sörözős estékre, egyedül vagy haverokkal módfelett tudom ajánlani, nevetésre, szórakoztatásra. Amire igencsak rá vagyunk szorulva, főleg ebben az idei, abszolút rohadt évben.