Karate UFO: Jiu Jitsu

Film

Karate UFO: Jiu Jitsu

Manapság egyre nehezebb újat mutatni vagy lenyűgözni a közönséget. Az elmúlt két évtized egyre gyorsuló világa, az internet információözöne eltompította érzékszerveinket, semmi se sokkol, semmi se okoz meglepetést, mindent láttunk, mindent hallottunk. De aztán néha-néha mégis előbukkan valami a mélységből, ami annyira elborult, józan észnek ellent mondó, hogy attól áll leesik, ész megfagy és csak azt bírjuk mondani: „Ez nem gondolhatták komolyan!”. Hogy aztán minden eltelt másodperccel világos legyen, hogy de, nagyon komolyan gondolták. A Jiu Jitsu, aminek már első előzetese kollektíve felgyújtotta az internetet a belőle áradó tömény őrülettel, csak egy kérdést szegez nekünk: Megszoksz vagy megszöksz? Mert ez a filmet nem igazán nézi az ember, sokkal inkább megtörténik vele. Perspektíva kérdése, hogy a trip jó vagy rossz.

Nyitósnitt: Főhősünk (Alain Moussi) rohan az erdőben, kerülgetve a feléje repülő gagyi CGI dobócsillagokat, míg végül a tengerbe zuhan. Egy katonai bázison ébred föl, valahol Burmában, neve, múltja, emlékei mind a feledés homályába zuhant. Azt se tudja mi és hol, amikor egyszer csak az Assassin’s Creed széria ruhatárát elcsóró harcművészek ütnek rajta a katonákon, majd egy nagyrészt láthatatlan, páncélruhás alak, aki minden, csak nem erre a bolygóra való. Protagonistánk, aki végül a Jake Barnes nevet kapja, találkozik a hippi Szecska mesterrel, akit ki más játszhat, mint Nicolas Cage. A szitu a következő: hatévente eljön egy idegen a másik galaxisból, hogy megmérkőzőn a kiválasztottakkal, a jiu jitsu nagymestereivel. Jake és társai vagy megmérkőznek vele (és dicsőséges halált halnak) vagy nagyon sok ártatlan fog meghalni. Egyszerű képlet, nem igaz?

Aki csak pislogni tud a szinopszis olvasása közben, azt teljes szívemből megértem. A Jiu Jitsu koncepciója pontosan az a már szinte zseniálisan elszállt baromság, ami kokainmámoros partikon vagy részeg kollégiumi éjszakákon szokott megszületni, de van, aki ezt még filmre is viszi. Jelen esetben a ciprusi felmenőkkel rendelkező Dimitri Logothetis, aki már évtizedek óta a filmkészítés alsó lépcsőházában tevékenykedik író/producer/rendezőként, és annyira szereti a 80-as éveket, hogy még a Jean Claude Van Damme-féle Kickboxer szériát is rebootolta szintén Alain Moussi főszereplésével. A Jiu Jitsu ráadásul igazi szerelemprojekt: képregényként született meg még 2017-ben, és ennek az alapanyagnak az illusztrációi meg is jelennek a filmben átvezetőként. 

De milyen film is a Jiu Jitsu? Hát az a fajta, ami egy celluloidlaborban született, egy Frankenstein-szörny, amit a Ragadozóból, a Mortal Kombatból és a klasszikus hongkongi harcművészfilmekből férceltek össze. A dzsungelkörnyezet, a láthatatlan idegen, aki könyörtelen gyilkos, mégis van egy harci becsületkódja, annyira látványosan idézik a 87-es akcióklasszikust, hogy John McTiernan simán tárcsázhatná az ügyvédjét (ha nem lenne szegény teljesen kisemmizve a saját jogi ügyei miatt). Aztán beüt a keleti misztikum, és a Jake-et körülvevő, különféle fegyverekkel és küzdőstílussal felvértezett társak már a Shaw Brothers filmeket, azon beül is a Five Deadly Venom szériát kopírozzák. Ehhez még hozzáteszünk egy Power Rangers-kaliberű gonoszt, gumiruhában, és kész is a megtestesült B film, ami tisztában van saját hülyeségével, és csak egy célja van: akció, akció és még több akció. 

Az még egy dolog, hogy a film elején akciót kapunk két kihallgatás között, de aztán később Logothetis már úgy spórolja meg az expozíciót, hogy Cage verekedés közben darál le minden infót. A profi elhívatottság és a gagyi olcsóság kettőse között ingadozik a film minden egyes képkockája. A CGI-effektek kacagtatóan gagyik, képeslap-féle torkolattüzekkel, pacaszerű vérfröccsenésekkel, a párbeszédeket mintha körömollóval vágták volna, a színészi játékról ne is beszéljünk. A mérleg másik oldalán azonban vérprofi harcművészek és nehézfiúk állnak: Moussi, Frank Grillo, JuJu Chan, Tony Jaa. Arcok, akik egyvalamit nagyon tudnak, méghozzá verekedni.

Mert a Jiu Jitsu pontosan tudja, mit kell szállítani nagyüzemben: profin koreografált, látványos, dinamikus harcjeleneteket, amik nagytotálban vannak felvéve, nincsenek másodpercenként nyiszálva, látható minden mozdulat, zuhanás, pörgés, ha kell, Zack Synder-es slow motionben. Bunyó egy elhagyatott falu romos épületei között, bunyó az őserdőben, bunyó egy templomban, bunyó nappal, bunyó esti fényben, bunyó ököllel, bunyó karddal, sőt még FPS-nézetben is. Egyszerűen jó nézni ezeket a fiúkat-lányokat, ahogyan eleinte rohamosztagos-szintű ellenfeleket gyepálnak, utána meg ahogy lemorzsolódnak a Karate Predatoron. Még Nic Cage is kiveszi a részét a mókából, igaz, nála legalább annyira kell a dublőrökkel csalni, mint Seagal mesternél. Csodálatosan bizarr, őszintén buta és gusztustalanul szórakoztató állatság a Jiu Jitsu, ami valószínűleg csak a hozzám hasonló ízlésficamosoktól kaphat dicséretet. De sörözős estékre, egyedül vagy haverokkal módfelett tudom ajánlani, nevetésre, szórakoztatásra. Amire igencsak rá vagyunk szorulva, főleg ebben az idei, abszolút rohadt évben. 

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza