Először is, valahol örülök, hogy a Bandai Namco ráállt kedvenc mangáink (animéink) játékadaptációinak tömeggyártásába, főleg a One Piece és a Dragon Ball rajongói kapnak rendszeresen valami többnyire közepes, de azért nagy cuccot, amivel el lehet lenni a következőig. Az, hogy ezeket közepesnek nevezem, nem szitok, tudom én magamról, hogy tizenévesen ez nekem maga lett volna digitális svédasztal, ahonnan fel sem álltam volna. És így, őszülő fejjel sem tudok túl kritikus lenni – ezek a játékok elmennek, és nem mondok nagy meglepetést azzal sem, hogy a Dragon Ball Z: Kakarot is egészen korrektül elmegy.
Adva van egy cel-shaded nyílt terep, amely úgy hozza el a Dragon Ball Z világát, hogy 3D-ben sem torzítja felismerhetetlenné, nem kimondottan szép, de oké. Adva van egy hibrid szerepjáték, amelynek minden JRPG-toposza fullosan átjön, egy amolyan dinamikus, új Final Fantasy-kre emlékeztető harcrendszerrel, ami jól passzol ezekhez a szereplőkhöz. Van egy, a Dragon Ball Z emlékezetesebb eseményeit hellyel-közzel lefedő, jól adagolt sztori, ami nem tartogat sem nagy meglepetéseket, sem nagy csalódásokat (cserébe a teljes szériát spoilerezi).
Tehát érzésre igazi középút, éppen annyira felemelő az egész, mint fárasztó. Azért meg kell hagyni, ha eddigi életem során nem éreztem idegesítőnek Goku japán hangját, mostanra ez kellően megváltozott: egy akció-JRPG esetén a csaták száma felszorozva a támadások (ergo nyögések) számával már igazi hosszú távú kakofóniás károkat okoz – talán innen deriválták volna ennek a játéknak az címét? Mindenesetre, ha egy jelzőt kellene aggatnom a Dragon Ball Z: Kakarot-ra, az lenne, hogy harsány.
Zajos a kezelőfelület, zajos a zene, a hangzás, a játékmenet, a paradox módon gyakran üresnek érződő világ is, hiszen az egyébként jó történeti flow-t nagyon gyakran szakítja meg mindenféle céltalan melléktevékenység – oké, a szerepjáték-elemek miatt kötelezően beugornak töltelékharcok, gyűjtögetnivalók, járművek, halak, gömbök, miegymás, de nagyon felszínesen, már-már idegesítő zajjá válnak.
A harcok majdnem érdekesek, de mintha minden furcsán állna a kézre (miért a kör a sima ütés? miért az L2 a védekezés?), kell egy kis idő, mire az ember úgy nagyjából felfogja a mélységét – jól jöhetnek a Jump Force-os és World Seeker-es beidegződések, de még azzal a tudással felvértezve is… valami itt ferdének érződik. Akárhogy is, a bossharcok a legjobb elemei ennek a játéknak, talán mert itt a legjobbak a zenék és itt közelítjük meg igazán az anime legkeményebb jeleneteit, élmény felülkerekedni a látszólag túl erős ellenfeleken.
Minden egyéb minijáték, mellékküldetés már csak díszítés a tortán, rengeteg a játszható karakter, sokféle partikombinációt rakhatunk össze, és karakter-emblémák gyűjtéséből, különféle módon történő elrendezéséből és ezek kimaxolásából különböző bónuszokat kapunk a központi tézishez, a harcolgatáshoz.
Ami a nyílt terepet illeti, nem egy nagy dobás, de a tényleges mozgásszabadság (furábbnál furább járműveket és a repülést is beleértve) kombinálva ennek a világnak a felfedezhetőségével mégiscsak remek időtöltés a Dragon Ball Z újbóli átéléséhez. Még a sorozatból nem ismert kisebb ellenfelek is igazodnak Torijama messziről felismerhető stílusához, az egész (a maga összedobált módján) többé-kevésbé koherens és mind szellemiségében, mind hangulatában egy hű, bár sápatag utánzata annak, amit szerettünk a sorozatban.
Ezt hivatott tovább javítani az új PS5-ös verzió, amely a kötelező grafikai részletgazdagság, jobb töltési idők és/vagy gyorsabb képfrissítés mellett mintha elvenne valamit a PS4-es verzió fakóságából, mélyebb színeket és egymással kevésbé ütköző terepdarabokat alkalmaz – várható volt, de tényleg jobban néz ki. Nem tudom, így két évvel az alapváltozat megjelenése után mennyien fognak visszatérni hozzá (ugyan a javítás ingyenes, azért még mindig horroráron megy a teljes játék), talán a negyedtonnányi DLC, amit a teljes pakkhoz hozzácsaptak, valamit fűszerez rajta, ám mégiscsak furcsa, hogy a One Piece Odyssey-vel egyidőben akarja saját magát szabotálni a Bandai Namco. Persze, ha van rá keret, örüljünk ennek a gazdag kínálatnak, ki tudja, meddig tart a sónen-dömping.