John McTiernan-életmű #1: Nomads

Film

John McTiernan-életmű #1: Nomads

Szeretném azzal kezdeni a John McTiernan filmográfiáját áttekintő cikksorozatomat, hogy lám, már az első mozifilmjével teljes fegyverzetében pattant elő, megelőlegezve mindazt a szakmai profizmust, robusztus rendezői svungot, zsánerműfajokat esszenciájukra lepárló találékonyságot, ami későbbi remekműveit jellemezte. Az, hogy nem tudom megtenni, nem von le természetesen semmit az életmű egészének értékéből: nem mehet minden elsőre.

Sajnos A horda (eredetiben: Nomads) klasszikus debütfilmes gyerekbetegségeket hordoz magán: egy pályakezdő rendező szerény költségvetésből összedobott, műfaji köntösbe csomagolt, éles tanulópályája – jóllehet, McTiernan 35 évesen hozta tető alá, és két filmsulis körrel és két amatőr filmmel a háta mögött, amelyek sosem kerültek közönség elé. (A The Demon’s Daughter című, nulla pénzből összedobott vikingeposszal, valamint az AFI-ra való jelentkezéséhez kvázi referenciafilmként leforgatott Tales of the 22nd Century-vel). Korántsem nézhetetlen, de nem is holmi rejtett gyöngyszem. A forgatókönyvet is jegyző McTiernan túl sok mindent próbál belezsúfolni egy cérnavékony ruhaszárítóra fellógatott, molyrágta alapötletbe, és a kivitelezésben se egy céltudatos, képességei felett full kontrollal rendelkező direktor jelenléte tükröződik. Inkább olyasvalakié, aki a habzsolás örömében kapkodva válogat a büféasztalról.

Először is, mintha a film maga sem tudná eldönteni, melyik horrortoposz mellett tegye le a voksát. Vajon home invasion thrillert nézünk, amelyben a jól szituált értelmiségi házaspárt nem sokkal új kaliforniai otthonukba költözve terrorizálni kezdi egy motoros banda? Igen, de a bőrszerkós, goth huligánok valójában emberi alakot öltött inuit ártó szellemek, akiket az előző lakóik meggyilkolása vonz a házhoz. Szóval akkor etno-horror? Olyasmi, vagy talán kísértetfilmnek nevezhetjük: hagyján, hogy a hordát nem látja senki a kiszemelt áldozatokon kívül, de még a Pierce Brosnan által alakított francia antropológus férj is megmurdel a film elején, hogy átragasztott emlékeivel kísértse az őt kezelő peches dokinőt (Lesley-Ann Down).

Ha a B-filmes cselekményre megpróbálunk ráhúzni bizonyos értelmezési kereteket, olvasati lehetőségeket, úgy járunk, mint az apuka, aki ráadná a hiperaktív kisfiára a pulóvert, de csak a bal karját és a fejét sikerül félig belebújtatnia, mielőtt a kölyök kiszaladna a kertbe. A horda illeszkedik a hetvenes évek közepétől divatossá váló, a Reagan-érában újabb erőre kapó kertvárosi-kispolgári paranoiafilmek közé, amikben – rendszerint motoros, rendszerint bőrkabátos – suhancok garázdálkodnak, bandaháborúznak. Ők hol kőkonzervatív fóbiák, kigyomlálandó gazok (lásd, Bosszúvágy), hol rebellis-amorális ponyvahősök (The Loveless), hol mindkettő (Mad Max). McTiernan a Manson-család és Richard Speck nyomdokaiba lépő, az Egyesült Államok kijózanító erejű, néma és megalkuvásmentes rémálmaiként pozicionálja a motorosait, megfejelve valamiféle ködös bevándorló-allegóriával – a kontinens őslakói próbára teszik és kiűzik az újgenerációs kaliforniai transzplantokat –, de a természetfeletti folklór és az osztály-konfliktus kioltják egymást. (Van amúgy praktikus vonzata a motoros démonoknak: nincs szükség csinos, költséges vizuális effektekre a természetfeletti képi megjelenítéséhez. Fenyegetőek, és elég a vágással eltűnősdit, volt-nincset játszani velük.)

A tematikus átgondolatlanságot tovább fokozza a csapodár filmkészítés, amely az egyik percben megelégszik videotéka-kompatibilis ijesztgetéssel, a következőben a 70-es évek újhollywoodi auteur-nemzedékéhez szeretne idomulni – az ártó, erőszakos szellemeket perverz vággyal fotózó Brosnan figurájában nem nehéz észrevenni De Palma-előképeket –, majd utána a filmsuliban tanulmányozott, snittenként szétszedett és újból összerakott francia újhullámos példaképek radikális filmnyelvével akar játszani. Kisebb káoszt okoz, hogy a francia házaspár története a doktornő fejében, flashbackekben bontakozik ki, a kamera ki-be vándorol a külső és belső nézőpontból, néha fogalmunk sincs, hogy ez utóbbi épp Brosnanra és/vagy Downra vonatkozik-e, hevenyészett ritmusérzékkel váltogatva az idősíkok között. 

Pedig a zavarosban halászva találnánk jó pár életképes ötletmorzsát: a saját szakterülete által őrületbe kergetett és pusztulásba hajszolt professzor sztorija korrekt ponyva-alapanyag lenne, noha a Remington Steele-skatulyából kitörni igyekvő Brosnan alakításából jobbára a modoros francia akcentusra és a pofás szakállra fogunk emlékezni. Hasonlóképp volna potenciál Down és az elhunyt Brosnan feleségének közös kálváriájában, ahová a film utolsó harmadában kerül át a hangsúly, ekkor egy gyászoló és egy traumatizált nő – két vadidegen – az egyetlen közös pont emlékeibe, a veszteségbe kapaszkodva szállhatnak szembe a külső veszéllyel. A horda összességében kudarc; részleteiben meg tudja ugyan teremteni a feszültséget, az üldözöttség, a sarokba szorítottság érzetét, de jóstehetségnek kellett volna lenni, hogy azzal a felkiáltással mutassunk a vászonra: „na, a sok tucatfilmes közül ő lesz a következő nagy rendező”. Mázli, hogy ült egy ilyen jós az egyik hollywoodi moziban. Úgy hívták: Arnold Schwarzenegger.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza