Lángolj fel a lelkünkben, szép égi szikra, szent öröm!
Gondolom, senkit nem kell elkezdenem győzködni arról, hogy a Drágán add az életed! az akciófilmes műfaj csúcsdarabja, kvintesszenciája, platóni ideája. Nem? Oké, megnyugodtam. Az is megcáfolhatatlan tény, hogy John McTiernan bebetonozta a modern akciófilmek sémáit, amelyek rossz esetben közhelytárrá silányulnak, jó esetben szilárd alapul szolgálnak tehetséges zsáneralkotók számára, és persze dacolni is lehet velük, meghaladni őket vagy visszakanyarodni egy korábbi éra sémáihoz, hiszen a világban minden ciklikus, a film is.
Az első Die Hard mindenesetre legalább bő egy évtizedre definiálta az új akciófilmes ciklust, ami már csak azért is óriási fegyvertény, mert McTiernan legutóbb még pont az előző ciklus – tudjátok, a 80-as évekbeli muszklimanes – Rushmore-hegyét farigcsálta saját arcképére. Erre itt meg esendő, sebezhető hősre cserélte a legyőzhetetlen hegyomlást, kiszedte mindennemű politikai allegória méregfogát, hogy a néző önfeledten tudjon szórakozni a gépfegyverek kelepelésén, megőrizte a frappáns egysorosokat, mert ami működik, az működik, és ezeket a kellékeket olyan olajozott szakmai profizmussal gyúrta össze, amit Hans Gruber is elismerne.
Nem csoda, hogy sorra következtek ezután a „Die Hard a…” kezdetű premisszák a moziban, bejelentkeztek rögtön a muszklimenek is, hogy légyszi, hadd játsszunk mi is ilyen esendőset-egyhelyszíneset, lásd Die Hard a hegyen (Függő játszma), Die Hard a hokimeccsen (Hirtelen halál), Die Hard a hadihajón (Úszó erőd). Harrison Ford a komplett 90-es évekbeli karrierjét az űzött tekintetű átlagember-akcióhős figurájára építette, és aztán el is vitte a falig Az elnök különgépével (Die Hard az Egyesült Államok elnökével). Matt Damon aztán sikerrel ötvözte ezt a karaktertípust a James Bond-féle világjáró kémesdivel a Bourne-filmekben, de 2020-ra már bőven egy új ciklusban járunk, ahol a szupererős, sebezhetetlen akcióhősök konkrétan szuperemberek a Marveltől és a DC jelmezes félisteneitől Dominic Torettón át John Wickig.
Térj be hozzánk, drága vendég, tündökölj ránk, fényözön
Gondolom, azt sem kell összefoglalnom, miről szól a Die Hard. Ki ne emékezne Robert Mitchum kései jutalomjátékára, aki Philip Marlowe után ismét magára ölti egy keményöklű magánnyomozó kabátját, és a terroristák által megszállt irodai karácsonyi bulin hasztalan próbálja megmenteni lánya életét – ki ne emlékezne a tragikus végkifejletre, a pótolhatatlan veszteségre, az emberélet alkonyát belengő keserű melankóliára? Senki? Arra se emlékszik senki, hogy a Die Hard valójában a Kommandó folytatása, amelyben Schwarzie-nak megint ki kell szabadítania a lányát az emberrabló zsoldosok markából? Pedig Joel Silver producer eljátszott mindkét gondolattal, és ha Mitchum nem passzolja a projektet azzal, hogy I’m too old for this shit, vagy Silver nem ódzkodik attól, hogy lekopírozzon egy korábbi sikerreceptet – micsoda gondolat egy producertől! –, akkor máshogy nézne ki az akciófilm története is.
És akkor ha ezek így a Die Hard fényében abszurd alternatíváknak tűnnek, tegyük hozzá, hogy mindkét opciónál abszurdabb és kockázatosabb volt a két színész, akiknek el kellett vinni a vállukon a közönségbarátra szabott forgatókönyvet. McTiernan A horda után itt is tévésorozatból emelt ki egy sármos matinésztárt: Bruce Willisnek az irtó sikeres A simlis és a szende mellett csak két bukott Blake Edwards-film volt a tarsolyában. A leszerepelt komikus mellé pedig ki mást castingoljon az ember főgonosznak, mint egy tök ismeretlen angol pasast, aki még soha életében nem állt kamerák elé, de a színpadon jól játssza el Valmont grófot.
Két vendég, akik úgy belakták a blockbusterműfajt, hogy azóta is mindenki őket utánozza: a szarkasztikus cowboy, akinek nem John Wayne a példaképe, hanem az éneklő Roy Rogers, meg az utolérhetetlen eleganciájú és profizmusú szarházi, európai akcentussal. Willis sokat tett azért az elmúlt 10-15 évben, hogy lerombolja a nimbuszát, egy-két kivételtől eltekintve lélektelen, sótlan közönyt visz vászonra, de itt még multiinstrumentalista: amikor pöcsfejként viselkedik, akkor szurkolunk neki, hogy emberelje meg magát, és amikor eljut a mélypontra, átérezzük, milyen emberfeletti erőre van szüksége, hogy felálljon. Azt pedig nem tudom, hogy Hans Gruber a legjobb akciófilmes főgonosz-e, de Alan Rickman alakításánál nem nagyon tudok jobbat, szórakoztatóbbat, meglepőbbet a műfajban. Gruber ugyanúgy élvezi a gonoszkodást, mint ahogy mi élvezzük a gonoszkodását, és mégsem lesz posztmodern, a filmből kikacsintó figura; amikor túszt játszik (Rickman ötlete!), az Oscart érdemelt volna.
Egyesítsed szellemeddel, mit zord erkölcs szétszakít,
Testvér lészen minden ember, merre lengnek szárnyaid
A Die Hard szinte tökéletes, végtelenszer újranézhető film, amiben ugyanolyan jól működnek a nagyszabású pillanatok, mint az apró nüanszok. A mostani újranézésnél ez utóbbiak tűntek fel jobban. Nem tudnám megmondani például, miért imádom Theo karakterét, aki alapjáraton a sztenderd hacker tagja a villain csapatnak, de Clarence Gilyard Jr. nem az irritáló okostojás, akit csak a szaktudása miatt tűrnek meg a többiek, sőt, még egy fokkal szociopatább, mint a verőlegények. A tolvajbandában közel sincs mindenki egyénítve, sokan csak golyófogók, de némelyiküknek jut azért egy-egy jópofa geg: Al Leong most nem kínozhatja meg a láncon lógó főhőst, ellenben a kommandósok lekaszabolása előtt elcsábul egy csokira. És ugyan az üvegszilánkos sebesülésre emlékszik mindenki, szoros második helyezett a Darwin-díjra érdemes kommandós, akinek a Nakatomi felé sikerül megszúrnia magát egy rózsatövissel.
Nem tudom, észrevettétek-e, de a Die Hardról órákig vagy oldalakon át lehet beszélni. Még nem is említettem például, milyen kis pimasz Michael Kamen, mert az egy dolog, hogy az egész filmzenét átszövi a Beethoven-idézet, de hogy az Örömóda ne John McClane témája legyen, hanem a gonoszoké, hogy náluk kússzon be a toronyház elfoglalásakor az első négy hangjegy, és tetőzzön a zenei építkezés a diadalmas széfnyitásnál, ahhoz azért kell pofa. És arról is lehetne beszélni, hogy mi hogyan öregedett: most például úgy éreztem, tévedés arra kifuttatni Al karakterívét, hogy végre nyugodt szívvel gyilkolhasson, mert így lehet ismét hős rendőr, miközben az FBI-os idiótákat régebben még talán hiteltelen karikatúrának gondoltam volna, most pedig már csak dramaturgiailag tudnék belekötni. És egy terjedelmesebb cikkben akár összehasonlító elemzést is lehetne végezni, hogy hogyan és mit emel át McTiernan két bevallott filmes előképből, a Mechanikus narancsból és Az élet csodaszépből – elbírja a film.
De igazából már csak egyetlen meghökkentő, felkavaró, gondolatébresztő felismerésre maradt hely és idő.
Az megvan, hogy a Die Hard egy karácsonyi film?