Jogdíjat a Marvelnek! – Horizon: Forbidden West

Gémz

Jogdíjat a Marvelnek! – Horizon: Forbidden West

Szóval, az a helyzet, hogy nagyon nehéz a Horizon: Forbidden West-et azon a héten játszani, amikor az Elden Ring is megjelent. Még ha le is takarjuk itt a személyes preferenciát (meg a fejlesztők kínos kommentjeit), minden összeállt, hogy a 2017-ben még egészen kis kompetens, egyszeri Ubisoft játéknál egy tizedesvesszővel érdekesebb Horizon: Zero Dawn folytatása teljesen elveszítse az érdeklődésemet. Ízlések, miegymás, nem veszünk össze ezen, de azért elmondom, miért.

Ott vesszük fel a fonalat, ahol az első rész véget ért: valami gonosz elszabadult abban a pillanatban, hogy megmentettük a világot, meg szobrot emeltek főhősünknek (nem viccelek), Aloy most nyomoz a világ megmentésének™ lehetőségeit kutatva, és hogy is mondjam, be nem áll a szája. Feltárul előttünk rejtély, gyönyörű táj, az apokalipszisből előugrott új kultúrák, és mindegyiket módszeresen kinyírja a kínos párbeszéd.

Ha nem is álltjuk mindezt kontrasztba az Elden Ring hűvös, talán nem is mindenkinek való elegáns csendességével, akkor is az első dolog, ami feltűnik a Horizon: Forbidden West kapcsán, hogy mennyire szereti jártatni a száját. Aloy még akkor is magában beszél, amikor egy tényleg igazán érdekes helyszín atmoszféráját igyekszem magamba szívni, és a mellékszereplők is hosszan, ráérősen ecsetelik az aktuális küldetésünket, ki kivel van éppen jóban, jaj, haha, el nem hinnéd, hogy kerültem ebbe a helyzetbe, és lehet hogy szükségem lenne egy… várj nem is, inkább egy…

Atyaisten. Kuss. Fogd be. Fogjátok már be.

Minden szükséges (vagy épp még csak nem is szükséges) történeti, karakterépítési, takaros kis sorra jut egy vicc, egy odaszólás, egy lazáskodás, vagy csak üres fecsegés. Van itt egy, nem is tudom, közepesen érdekes sztori megint, egy sci-fi titokzatos rejtélyével, valami, ami azért megmozgatja bennünk az elemi szorongást, kérdéseket vet fel emberi mivoltunkról, a bolygónk sorsáról meg stuff, de mi ez a tizenéveseknek szánt tálalás? Aloy nem egyszer monologizál valakinek (vagy a játékosnak), hogy meg kell találnia ezt és azt, utána kell erednie iksznek és ipszilonnak, és ilyenkor a zene tizenegyre tekeri a melodrámát… miért?

Íme egy világ, ahol óriási roboszörnyek törnek-zúznak, egy új fenyegetés miatt a növények is elpusztulnak, éhezés, viszályok, meg valami nagy készülődik, a halál minden sarkon ott leselkedik. Mégis, sehol nincs meg az ehhez rendelhető melankólia, egy pillanatnyi alázatos csend sincs itt. Aloy rózsás orcájának hurráoptimizmusa teljesen hatástalanítja a miliőt (és főleg mostanában elég furcsa ezzel együtt rezegni), mert egymaga cipeli ennek a világnak a terhét, azt is félvállról, egyéb ügyek-bajok mellett.

Tónusválsága van ennek a játéknak, minimum marvelitisze, és sohasem a jó értelemben. Mindez azért fáj igazán, mert valahol van mögötte egy elég érdekes, szépen megfestett nemvalóság, ahol értem én, hogy a kalandosság könnyed modorának kellene dominálnia, és amikor működik – félreértés ne essék – működik is, de súlyok és arányok, ugye. Ezt a világot igazán komolyan is lehetne venni, ha a játék is komolyan venné magát, amikor kell. Ügyesen építkezik a régiből-lett-új koncepciókból, csak ügyesebben kellene tálalnia.

Technológiai szempontból, tartalmi szempontból nyilván szokásos Sony-szint, kitölti azt a hetven dollárnyi (manapság forintmilliókban értendő) összeget, amit elkérnek érte – megéri, persze, hogy megéri, felcuppantod a kis négykás tévédre, és minden patent, kék az ég, meg víz alakú a víz, hát persze, hogy atom jól néz ki, és atom jól szól a 3D audió is, nehogy már ne. Valahol ezen túl viszont érződik, hogy egy olyan formulát kerülgetünk megint, ami megfáradt. Megfáradt már az első résznél is, aztán a Ghost of Tsushimá-nál rezgett igazán a léc, és most már nem vagyok túl lelkes. Tudom, mi jön, minden sarkon.

De még ez a nagy technológiai csinnadratta sem egészen jó, nem igaz? Aloy haja önálló életet él, száll ide-oda, amikor akar, és még a sokadik patchnél is ugrálnak fel a távolban épületek, néha bezuhanok valami alá, néha a mászást nem tudja értelmezni ez az alapvetően mászásról szóló játék.

Miben más, mint az előző rész? Eszköztárunk bővül leginkább, amolyan Sekiro-ba illő kötéllövés meg robotállatok meglovaglása, immár levegőben is, közben meg semmi igazán, semmi megrázóan, érdemlegesen új, vagy ha már az Elden Ring megint szóba jött, semmi olyan szituáció, hogy oda kellene figyelni. Mármint úgy tényleg, odafigyelni, a lépésünkre, a mások szavára, a történet nüanszaira, a tetteink következményeire, valós időben, valós veszteséggel.

A Horizon: Forbidden West egy csinos és csurig pakolt térképtakarítósdi, a mai blockbuster-moziknál megintcsak egy fél centivel izgalmasabb és eredetibb sztorival és sztorilefolyással, de még mindig nem az, ami felrázná ezt a már évek óta stagnáló nyílt világú akció-kaland formulát (és tényleg, most már felnyomja bárkinek a pulzusát, amikor épületmászás közben leszakad az egyik gerenda?). Előre is rettegek egy harmadik résztől, mert még egyszer ezt már nem lehet elviselni így, ebben a formában.Most nyilván tolom itt a mindent jobban tudót, de ne figyeljetek erre, a Horizon: Forbidden West cuccos játék, nem mondom, hogy nem az, és annak, ami, az egyik legjobb darabja. Féltem a nagyköltségvetésű játékok jövőjét, ennyi. Félek, ezen a ponton, nekem, személyesen nekem már nem való ez. Tekerjenek le egy kicsit a giccsből és a jópofáskodásból, és visszajövök, ígérem. Addig is, szerencsére, van nekem itt más.

Olvasd tovább

Még több Gémz

Vissza