Magyarok a nagyvilágban #1: I, Madman

Film

Magyarok a nagyvilágban #1: I, Madman

A jelen cikkel kezdődő sorozatunkban olyan magyar származású filmesek munkáit vesszük sorra, akik elsősorban műfaji területen, tehát a science fiction, a horror, a fantasy vagy az akciófilmek háza táján alkottak emlékezeteset. Egy Tarr Béláról rogyásig olvashatsz, a filmjein bealudhatsz, ugyanakkor Takács Tiborról például idehaza kevesen hallottak, pedig a hozzá hasonló tehetséges profik megérdemlik, hogy magyar nyelven is írásos nyomuk maradjon.

Takács szülei az 56-os forradalom káoszát kihasználva dobbantottak Kanadába, és Tibor a rénszarvasoknak és a jólneveltségnek ezen a kellemesen steril földjén nőtt fel. Húszas éveiben punkegyüttesek menedzsereként tört utat magának, és első filmjének, a Metal Messiah-nak (1978) is metálzenészek, illetve punk rockerek voltak a szereplői, meg persze a zenéjét is ők rittyentették össze. Takács 1987-ben, a szintén magyar származású kanadai produceristen, John Kemény támogatásával megrendezhette első stúdiófilmjét, a kiváló A kapu-t (The Gate, 1987), amely a nyolcvanas évek tiniket megcélzó fantasy/horrorfilmjei közül kiemelkedik szürreális, már-már morbid hangulatának köszönhetően. Weboldalunk koncepciótlanságára jellemző, hogy sorozatunkat nem ezzel az alkotásával, hanem a következővel, a Magyarországon soha nem forgalmazott I, Madman-nel (1989) kezdjük.

Az I, Madman korának egyértelmű terméke, egy kommersz koncepció alapján útjára indított projekt, amelyet aztán kreatívék megpróbáltak a maguk ízlésére formálni. A koncepció az volt, hogy valamelyest koppintsák a nyolcvanas évek második felében megkerülhetetlen Rémálom az Elm utcában franchise-ot. Egy Freddy Kruger-szerű, természetfeletti képességekel rendelkező, a miénktől különböző dimenzióból/létsíkról ideszabaduló sorozatgyilkos figuráját akarták megalkotni, majd áldozatszedési próbálkozása köré filmet kanyarítani.

Az I, Madman anyagi bukását – mert megbukott – egészen egyszerűen az okozta, hogy a készítőkben ez az ötlet későn fogalmazódott meg. 1989-re Freddy, meg a franchise-horrorok nemcsak hogy kifutottak, hanem a közönség egyenesen utálni kezdte őket, hiszen még a csapból is a huszonharmadik Rémálom meg az ötvenkettedik Péntektizenhárom folyt. Egyedül a Hellraiser tudott ezidőtájt saját rajongótábort verbuválni magának, ami Barker radikálisan eredeti, kíméletlen víziójának volt köszönhető. Az I, Madman sajnos sem túl sok újdonságot, sem forradalmi gore effekteket nem tud felmutatni.

Virginia (Jenny Wright a Near Dark-ból) egy los angelesi antikváriumban dolgozik, és szabad idejét háború előtti véres és perverz ponyvaregények olvasásával tölti. Legújabb kedvencének főhőse az őrült tudós Dr. Erlan Kessler, aki saját spermájával termékenyítette meg egy sakál petesejtjét (miután azt eltávolította a sakálból!), és ezt a megtermékenyített petesejtet beültette egy nőbe, akitől erről semmiféle engedélyt nem kért… Kedvenc regényének tartalmi leírásából már sejthetjük, hogy Jennynek komoly ízlésbeli problémái vannak, amelyeket csak tetéz, mikor a könyvből valamiféle interdimenzionális módon előmászott, csonkafejű doktor Kessler az ismerőseit kezdi kaszabolni…

So far, so good. Rossz ízlésbe mártott tombolás a köbön, ahogy kell. A sikerhez a hozzávalók adottak voltak (a forgatókönyvet David Chaskin írta, aki a Rémálom-széria második epizódját is jegyzi – azt a filmet, ami a rajongókat, a homoszexuális allegóriának köszönhetően a legjobban megosztja), ennek ellenére, elsősorban annak a rosszul bekalibrált időzítésnek köszönhetően, amelyről fentebb már írtam, nem sokan voltak rá kíváncsiak.

A film, elkészülésének időpontjától függetlenül is, tele van olyan kreatív döntésekkel, választásokkal, amelyek lábon lövik. Vizuális szempontból, bár tetszetősen fényképezett, az ötvenes évek világítási sémáit felhasználó operatőri munkája régies, poros hangulatot kölcsönöz neki, ami ugyan összhangban van a szakadt ponyvákból előbújó rém témájával, a történet potenciális lendületét mégis visszafogja.

Takács sem áll a helyzet magaslatán, legyen szó akár sima párbeszédes, expozíciós jelenetekről, akár gyilkolászásról – rendezése erőtlen, alvajárós: mágikus realizmus lenne a célja, de csak műanyag műviségre telik tőle, és a meglehetősen alacsony költségvetésből. Az egészet megfejeli Jenny Wright, akinek alakítását mintha pudingban úszva vették volna fel: gesztusai, mimikája, játéka mindig két másodperccel a világ ritmusa mögött battyog. Az effektek a 89-es elvárásoktól végképp elmaradnak: Randall Cook maszkmester Kessler torz fején kívül semmi emlékezetest nem tud felmutatni (hogyúgymondjam), amikor pedig minden nyomósabb ok nélkül Takács meg ő behozza a sztoriba A kapu stop motion majomdémonait, még az a maradék komolyan-vehetőség is elillan a filmből, amit véres verejtékkel beledolgoztak.

Lényeg a lényeg, A kapu sokkal jobb film, mint az I, Madman. Ez nem zavarta az 1990-es Avoriazi Fantasztikus Filmfesztivál zsűrijét abban, hogy fődíjat adjon neki. Takács a kilencvenes éveket b-akciófilmek rendezésével töltötte. Azokról is, meg A kapuról is lesz szó a rovatban.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza