Haláli hullák alkonya – Two Evil Eyes

Film

Haláli hullák alkonya – Two Evil Eyes

Az időzítés nemcsak a politikában és a háborúkban döntő jelentőségű, kulcsszerepet kaphat a művészetben is. Jó időben lenni jó helyen: kimondva vagy kimondatlanul erről álmodik minden poétajelölt, és közben igyekszik nem szembenézni a ténnyel, hogy ez milyen keveseknek is sikerül. A filmkészítésben legalább kétféle módon maradhat le valaki a kívánatos hullámokról. Elcsoboghatnak mellette egyrészt az aktuális, mindenkit egy kicsit magasabbra tornászó trendek – de ezzel – nevezzük sorsnak, végzetnek vagy szimplán szerencsének – nem nagyon lehet mit kezdeni. A másik verzió viszont az önismerettel függ össze – mert nem csupán az lehet kérdés, hogy merre akar haladni valaki, hanem az is, hogy mikor érdemes befordulnia az adott sarkokon. 

Aligha létezik ugyanis bánatosabb jelenség egy megkésett randevúnál: erre szolgál plasztikus például a Two Evil Eyes című, 1990-es antológiahorror. Készítői, George Romero és Dario Argento éppen tíz évvel maradtak le – úgyszólván saját magukról. A Holtak-széria kellős közepén, Argento részéről pedig a giallók és a természetfeletti, forradalmi vizualitással tüntető horrorfilmek közötti diadalmas hintázás idején sejthetően maradandó erővel tudták volna felmutatni, ami számukra fontos Edgar Allan Poe novelláiban. Tíz évvel később, hanyatlásuk kezdeti szakaszában azonban már csak a rutinmozdulatok és a sápadt színek maradtak nekik – és persze nekünk is. 

A The Facts in the Case of Mr. Valdemar című Romero-menet a lankasztóbb a kettő közül. Talán mert túl jól indul: a gazdag férje halálában a közvetettnél némiképp aktívabban szerepet játszó feleség és annak szeretője hamar szembesülni kénytelen vele, hogy a fagyasztóba passzírozott holttest valamiképpen mintha életre galvanizálta volna magát. Afféle megelevenedő lelkiismeretként huhog, nyikorog a sötétben – de ehhez az Ördöngösökből és a Tarkovszkij-féle Solarisból is jól ismerhető, elsőosztályú egzisztenciális témához finomabb kezek kellenének annál, amivel Romerót megáldotta a sors.

A tévéfilmes esztétika egy dolog, sokkal zavaróbb, hogy saját stílusa legproblémásabb vonását, a mértéktelen didakszist sikerül itt a sokadik hatványra emelnie. Amíg a Holtak hajnalában a látványvilág és a hangkulissza apokaliptikus totalitása megfelelő esztétikai környezetet jelentett egy olyan direkt kép számára is, mint amilyen például a plázaajtóban acsargó zombihordák híres beállítása, addig itt csak népszínműves szavalást („a sok pénz, bizony, megrontja az embert” – mondja valaki bele a kamerába horrorfilmes Lenke néniként) és ehhez illő, nem kevésbé mezítlábas képsorokat (például – kapaszkodjunk a karfába – dollárkötegre freccsenő vért) kapunk egy teljesen feszültségmentesre rendezett, minden szempontból vérszegény zombis semmiség ernyője alatt. 

Dario Argento egy fokkal nézhetőbb szegmense, a The Black Cat elsősorban azért lehet érdekes, mert világosan rámutat, mennyire nem oszt és nem szoroz a maestro filmjeiben a színészi játék minősége. Ahogy korai, látomásos filmremekeit sem rontották le a középszerű aktorok, úgy ezt sem emeli magasba a láthatóan saját magát rendező, ezzel együtt képességes szövegmondást és decens tébolyodást elővezető Harvey Keitel. Az őrület forrása mintha maga a tér és a valahogy a térben (és ezzel összefüggésben az emberi lélekben mintegy eredendően) rejlő gonosz lenne – amihez a Suspiria-féle, hihetetlenül összetett, labirintusszerű, sosem látott, tébolyítóan harsány színorgiákkal kábító zónák illenének, nem pedig a kései Argento itt már tagadhatatlanul megmutatkozó fáradt félrealizmusa. Húsz percenként egy kreatívabb, nyomokban a régi dinamikát hordozó kameramozgás és Tom Savini megbízható minőséget képviselő nyitott-test-fantáziái arra talán elegendők, hogy ne kalandozzon messzire a nézői figyelem, ahhoz viszont kevesek, hogy elfeledjük a tényt, miszerint 1978-ban ugyanezekkel az összetevőkkel Argento az őrület hegyének tetejére masírozott volna fel. Az utcaszint, amelyen itt (és sajnos azóta is, töretlenül) halad, pontosan az a közeg, ahonnan a horrorfilmekkel menekülni szokás valami drámaibb, igazabb és felejthetetlenebb felé.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza