Van egy legendás (nagy hírű, sokak által kedvelt, stb.) PlayStation 1-es japán szerepjáték, a Valkyrie Profile. Én nem játszottam vele – sokan nem játszottak vele! – így amikor a Square Enix végül valahogy arra a következtetésre jutott, hogy huszonhárom évvel később folytatást szeretne hozzá, nyilván egy jó húzás volt az eredeti játék friss portját is hozzácsapni. Jó húzás lett volna, ha tényleg így lett volna – a Valkyrie Elysium megjelent ugyan, de legendás elődje valahol elcsúszott. Várni kell még rá. Jobb híján tehát önmagaként kell értelmeznünk.
És nem is ez az egyetlen kínos melléfogás az egészben, jövök rá. Ahogy elkezdek ezzel a cuccal játszani, valami nagyon furcsa dolog történik. Ellenőriznem kellett, hogy ez véletlenül nem lehet-e mondjuk egy PS3-as játék „kábé oké” remasterje. De nem. Ez egy 2022-es játék. És én a szívemre teszem a kezem, és elárulom, hogy van egyfajta egészségtelenül perverz vonzódásom a „PS3-as kinézethez” és ahhoz a játékmenetbeli komplexitási szinthez. Miért? Nem nosztalgiából, legalábbis nem hiszem, túl későn érkeztem oda – de a francba is, van valami éteri azokban az üres terekben, az Unreal 3-as megvilágításban, a nem túl hivalkodó szaladgálós játékmenetben. Semmi pretenzió, csak a félrealisztikus közegbe helyezett színtiszta játék. Szeretem, na.
És hát ez a Valkyrie Elysium. Ha ennél közelebbi példát kellene hoznom, hajjaj, mondok egy jót, a Drakengard 3! (Nem ismered, de) abban is majdnem centire ugyanez volt a látványvilág, a küldetésstruktúra és úgy nagy vonalakban a játékmenet – egy női főhőssel kaszabolsz halomra szörnyeket, vagy mint a Nier-ben, statikus objektumokban találsz NPC-ket, közben fröcsögnek a pontok, amelyekből lehet majd fejlesztgetni, egy központi helyről nyitogatod meg az újabb küldetéseket, aztán egyszer csak véget ér az egész.
Mindez egy olyan, szintén PS3-as érára jellemző akciójátékban, ami egészen hosszú ideje nem mutatta magát – ez a nem egészen Devil May Cry stíl, de már nem is egyszerűen funkcionális harc, valahol a kettő között: kombós, változatos, de nem annyira komplex. Még az elismerésemet is kivívná, ha nem tudnám, hogy a fejlesztő Soleil tagjai egykor a Ninja Gaiden sorozaton dolgoztak. Kicsi a világ, hm?
Szóval a fentiek ki is rajzolnak egy problematikát – jó ez a játék? Az egy dolog, hogy az én degenerált ízlésemmel marha jól elvagyok vele – jobban, mint Square Enix nagyobb szerepjátékaival az utóbbi időkben. Na jó, de jó? Ha ismét a Drakengard 3-hoz hasonlítom, a matek végül is azt hozza ki, hogy nem. Nem, mert főhőse, Valkyrie egy sótlan és semmilyen karakter – míg a Drakengard 3 Zeroja minden mondatával energizálta a legunalmasabb közeget is. Nem, mert ez a harcrendszer sem elégséges komplexitást, sem komfortot nem nyújt – átszaladni a játékon nem is lehet, mert elementális gyengeségek és egy nem éppen remekül működő kamera / védekezés / elcsusszanás trió sokszor megakasztják az embert. Nem jó, mert nem kiemelkedő – sem történetben, sem a játéktér felfedezésében, sem a harcok megélésében nem nyújt olyasmit, amit más ne nyújtana jobban. Grafikájában, játéktervezési megoldásaiban is vannak kérdéses dolgok benne (mi ez a mindenre rácsapott fekete körvonal? miért lassabb az objektívát követő spirituális kisugárzás, mint a főhős gyaloglósebessége?), és nem tudok magyarázatot találni egyikre se.
És mégis… nem rossz. Ha a PS3-as báj egy tényleges, kézzelfogható tényező, ha ez a fajta következmények nélküli „middleware-ség” felüdülésnek érződik a lomha és fárasztóan kiszámítható AAA címek között, hát… megmondom őszintén, a Valkyrie Elysium mintha elegánsan és büszkén áll az érv mellé. Furcsa egy érv, tény, de van benne valami – csak irányítgatni a pazar, haloványan bevilágított középkori romokban a szaporán lépkedő JRPG-lánykát, odasózni néha a ládáknak, hogy fröcsögjön a cucc – ez egy jó időtöltés nekem, hadd ne hazudjak.
Nem, de tényleg – ha egy új PS3-as japán akciójátékot keresel, ennél jobbat 2022-ben nem találsz. Ha viszont ennél többet, hát, ciki. Nem itt találod meg.