Hollywoodban ritkán van helye a megváltásnak. Ha ott mélypontra zuhantál, akkor talán még a Jóisten se fog onnan fölkaparni. M. Night Shyamalan tudja, hogy néz ki a gödör alja: Az új évezred hajnalán folyamatosan csak nyert, ő lett kikiáltva a természetfölötti thrillerek pápájának, az új Spielbergnek (LOL), hogy aztán a hype visszaüssön és a Lány a vízben idején meginduló kritikai vesszőfutása olyan borzalmakba torkoljon, mint Az utolsó léghajlító vagy az After Earth. Neve vicc lett, köpőcső, az eltékozolt tehetség szinonimája. Más belerokkant volna abba a fikaáradatba, amit kapott, de Shyamalan nemhogy nem adta fel, de rájött, hogy hol cseszte el. Francnak akarok én itt blockbustereket rendezni, miközben a vak is látja, hogy nem megy nekem. Húzzunk egy uno reverse kártyát: Kis költségvetésű, erősen koncept és karakterközpontú thrillerek, limitált helyszínnel, olyan sztorikkal, amik arra építenek, amiben jó vagyok. És meglásd sikerült neki: Shyamalan kimászott a gödörből.
Mostani alkotásaiban is ott van némi ingadozó színvonal és fésületlenség (még saját rajongói is elismerik, hogy jobb rendező, mint író) de nem kérdés, hogy a Széttörve, A látogatás vagy az Idő mennyivel jobban illik filmográfiájába, mint egy sci-fi Will Smith fiával. Shyamalan erőssége mindig is abban rejlett, ahogy az átélhető, személyes drámát összehangolta a természetfölöttivel. A normalitásból kiszakító esemény, legyenek azok szellemek, idegenek, egy túszul ejtő osztott személyiség, ami arra kényszeríti hőseit, hogy fizikai-lelki traumájukon túllendülve védjék meg szeretteiket vagy olyan áldozatot hozzanak meg, amivel meg tudják őket menteni. Ennek az önfeláldozás tematikának, valamint a folyamatosan visszatérő „hit-kontra-ráció” szembenállásnak talán legkegyetlenebb változatát képviseli a Kopogás a kabinban.
Paul G. Tremblay 2018-as regényének főhősei egy meleg pár Andrew és Eric, akik örökbefogadott lányukkal Wen-el éppen egy kellemes hétvégi kiruccanáson vannak a pennsylvaniai erdőkben. Az idillt azonban félbeszakítja egy titokzatos kétméteres óriás, Leonard (Dave Bautista), aki eleinte szöcskefogással és gyanús kedveséggel próbál a kislány bizalmába férkőzni. De mikor Wen kiszúrja Leonard három felbukkanó társát, kezükben szúró-vágó eszközökkel, a szituáció villámgyorsan egy klasszikus house invasion-é eszkalálódik, amiből a kis család nem a győztes oldalon jön ki. Sarokba szorítás, megkötözés, de Leonard továbbra is riasztó nyugalommal közli Andrew-al és Eric-el hogy szándékaik mások mint amire gondolnak. Nem rablók vagy gyilkosok, hanem kijelölt látnokok, akiket egy közös vízió kovácsolt egybe. Az emberiség pusztulásának képei, az apokalipszis, amit egyféleképpen lehet megakadályozni: A erdei kabinban lévő családnak kell maguk közül kiválasztani azt, aki fel lesz áldozva a túlélés érdekében. Minden egyes elutasítás egy újabb bibliai csapást szabadít el, egészen a teljes, soha véget nem érő sötétségig.
Andrew és Eric teljesen jogosan megszállott őrülteknek gondolja Leonard-ékat, akik biztos valami közös pszichózisból, szadizmusból vagy az identitásuk miatt támadtak rájuk (Shyamalan nagyon ügyesen és ízlésesen fonja be a mindennapos bigott gyűlölet miatt szinte paranoid félelemben élés queer subtextjét, a már amúgy is feszült alapszituációba). De minél inkább ellenállnak, annál jobban szaporodnak a katasztrófák a világ körül: Földrengések, szökőár, árvíz, járvány, lángoló meteorként földbe csapódó repülőgépek. Andrew egyre kétségbeesettebben kapaszkodik a látszólagos racionalitásba, hogy ez csak átverés, miközben a vallásos környezetben felnőtt Eric egyre jobban meginog, Leonard pedig feléjük tornyosulva várja a végső választ: Mivel fogsz együtt élni, legközelebbi lelkitársad esetleg gyermeked halálával vagy egy elpusztult világgal, ahol nincs jövő és remény?
Bibliai parabola, Izsák feláldozása modern környezetben, sokszor látványosan vizualizált keresztény szimbolikával, ahogy az ablakon beszűrődő napfény sokszor úgy ragyogja be a karakterek fejét, mint Isten angyalait a kódexekben, nem éppen visszafogott megoldás Shyamalan-tól, de becsületére szólva ő sose volt visszafogott rendező. Ráadásul a központi kérdés, miszerint meddig mehetek el abban, amiben hiszek, van valami mögötte, vagy csak a valóságot hajítom az igazamhoz, nem újdonság tőle. Hanem már kezdetek óta jelen lévő kulcs munkásságához. Ott volt már a Jelek kiábrándult prédikátorában és a víz motívumban, A falu ortodox szabályok szerint élő közösségében, akik a fájdalom elől menekültek, Elijah Price-ben, aki rendületlenül hitt abban hogy David Dunn szuperhős.
És ha netán ezek az olvasatok kevésbé érdeklik a kedves olvasót, akkor megnyugtatom, a Kopogás a kabinban thrillernek is remekül megkonstruált, feszes és kellően nyomasztó. Shyamalan rendezése atomprecíz, tudatosan megválogatott kompozíciói (a család mindig nyomasztóan közeli, a próféták valószerűtlenül tág képekben vannak, ezzel is jelezve kinek a kezében a hatalom), színválasztása, apró vizuális trükkjei pontosan azt a fontos pluszt teszik hozzá, amitől tényleg filmszerű és izgalmas lesz, nem csak egy leforgatott színpadi moralitásjáték. Azon rossz szokását, hogy szereplőivel is didaktikusan kimondatja, amit megmutat most se sikerült levetkőznie, de Shyamalan írói gyengeségeit ellensúlyozzák a jól megválogatott, expresszíven játszó színészek, akiknek szájában még a legrosszabb mondatok is közepessé javulnak.
Dave Bautista fantasztikus, egy két lábon járó ellentmondás, aki izmai és tetoválásai ellenére úgy öltözködik és viselkedik, mint egy átlagos irodalomtanár. Megvan az ereje, hogy borzalmas dolgokat kövessen el, de amikor sor kerül rájuk nem lel bennük élvezetet, sőt mélységesen viszolyog az erőszaktől. Sokat hozzátesz még a filmhez, hogy az Idő-höz hasonlóan Shyamalan egyre kevésbé enged teret szentimentalizmusának, annak helyét a fatalizmus vette át, amit még akkor is érzünk, ha a balta képen kívül sújt le. Az eredeti sztorihoz csak az utolsó harmadban nyúlt hozzá, és pont annyit tompít annak tragédiáján, hogy az átcsússzon a mai stúdiórendszeren (ha 70/80-as években készül simán kinéznék egy extra kegyetlen, nihilista zárlatot). A túlélés keserűsége, fájdalma és halovány optimizmusa mögött még mindig ott bujkál az a kétely és bizonytalanság, ami a kegyetlen dilemmák és döntések sorozatát elindította. Saját tetteink alól csak mások által kaphatunk feloldozást. Mindezt alig 100 perc alatt végigzongorázni extra szimpatikus, helyes úton jársz Shyamalan, ne térj le róla.