Fulci vidéken: A zombik városa

Film

Fulci vidéken: A zombik városa

Ejjj, be gyér ez a magyar cím… A film németországi forgalmazási címe zseniális: Ein zombie hingt am Glockenseil, Zombi lóg a harangkötélen. A VHS-video sötét korszakában, a Video Nasty hisztéria idején, amely mesterségesen gerjesztett botrány nemcsak a brit, hanem a német horrorkínálatot is letarolta és ellőtte a műfaj iránti mainstream igény kifejlődésének lehetőségét, ennél körmöntontabban hatásvadász címet filmnek nem nagyon adtak. Fulci a nyolcvanas évek elején forgatott un. A pokol kapui-trilógiájának (City of the Living Dead, Beyond, The House by the Cemetery) darabjai közül eddig ezt a filmet kedveltem legkevésbé. Álláspontom azonban éles fordulatot vett most, hogy újra kellett néznem: szürreális, akuzális szépsége kivirágzott előttem, akár egy negyven éves pipacs.

Inkább világvége-film, mint zombifilm, hiszen a halálból visszatérők a mindennek a nemsokára eljövendő megszűnését hirdetik, csakúgy, mint a Beyond-ban, amely ebből a szempontból a Citynek mintha egyfajta remake-je lenne. Bár a Beyond kidolgozottabb, vagy talán elegánsabban megrendezett, a történet ugyanarról szól: a világnak és logikájának végéről, mikor a túloldal visszaköpi a halottait, és már semminek nincs értelme, mert már nincs semmi, ami értelmet kényszerítsen a dolgokra. Egy férfi és egy nő száll szembe mindkét esetben a létezés ellentétének agressziójával, aztán mind tehetetlennek bizonyulnak, próbálkozásaik hiábavalónak. A képek szétesnek, a valóság szétfoszlik, létezés nélküli feketeségbe.

Vannak azért különbségek a két film között, például a tempó. A City komótosan de darabosan halad, össze-vissza ugrál egymástól távol lévő helyszínek és figurák között. A film főhőse Mary, a médium (Catriona McColl), akinek kataton tetszhalála annyira meggyőző, hogy valóban eltemetik, és a sírból csak az újságíró Peter (Christopher George) talpraesettsége meg a filmtörténet legfélelmetesebb csákánya szabadítja meg. Ketten együtt indulnak Dunwitchba, az irodalmi szempontból rosszhírű kisvárosba, ugyanis Mary érzi, a pokol maga kezdett felbugyogni arrafelé, főleg azóta, hogy a helyi pap felaggatta magát a datolyafára…

Fulci megpróbálja a kúszva és feltartóztathatatlanul közeledő szentségtelenség hangulatát megteremteni, egyfajta lovecrafti miazmával bevonni mindent. (Stuart Gordon Re-Animatorja mellett Fulcinak ezek a filmjei a legjobb Lovecraft-adaptációk, ezt csak úgy privátin suttogom el, mert a Lovecraft-rajongók nagyon nem szeretik hallani. Bizonyos ötleteknek egy másfajta médiumban léteznek a klasszikusan elvárhatónál valódibb formái.) Sajnos a hangulatépítést részben szabotálja az akadozós lendületű forgatókönyv, amely képtelen egyértelmű narratív csúcspontokra kihegyezni az eseményeket, valamint ezeket érthető végkifejlet felé hajtani. Ettől függetlenül a film tele csodaszép, ízléstelen, grand guignol ötletekkel (többek közt láthatjuk, ahogy a később tökéletes filmek sorát rendező Michele Soavi barátnője kihányja a saját belét – jó étvágyat!), amelyek éppenséggel a forgatókönyv ügyetlenségének köszönhetően a szürreális ponyvahorror megkerülhetetlen mérföldkövévé avatják a filmet – és az egészet Fabio Frizzi csapongó, gyönyörű-nyers, viharosan apokaliptikus zenéje festi alá.

Fulci cinizmusa már a hetvenes évekbeli filmjeiben is jelen volt, de emberi formát itt ad neki először, akarva-akaratlanul, mégis egyértelműen, az állandóan optimista, állandóan jókedvű Peter karakterével, aki hiába egymerő pep, a feltartóztathatatlan világvégét nem tudja megakadályozni, a bukása biztos. Ugyanakkor a figura ennyire talán mégsem egyszerű: míg a többiek a valóság összeomlásával nem tudnak mit kezdeni, Peter mintha tisztában lenne azzal, hogy csak az biztos, hogy semmi sem biztos, az élet dolgai homokra épülnek és bármit is teremtesz, a létezés erői eltörölhetik. Őt nem fenyegeti annak a veszélye, hogy eleméssze a barbarizmus, mint Mr. Rosst, a dunwichi polgárt, aki a város bukását a helyi bolond (természetesen Giovanni Lombardo Radice) számlájára írja, és a szerencsétlennek átfúrja a koponyáját. Fulci ezt a jelenetet a fasizmus kritikájának szánta, és amikor erről beszélt, nem vették komolyan. Pedig hát miért ne lehetne az? Meg egyáltalán, egy olyan film, amely a józan ész végéről mesél, miért ne tárgyalhatná a fasizmust? A nyolcvanas években a kritikusok nem szívesen adtak esélyt a horrornak, főleg nem az olasz horrornak arra, hogy társadalomkritikus legyen. Szerencsére legalább ez már máshogy van manapság. Persze most meg már olasz horror nincsen.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza