Fulci vidéken: A zombik városa

Film

Fulci vidéken: A zombik városa

Ejjj, be gyér ez a magyar cím… A film németországi forgalmazási címe zseniális: Ein zombie hingt am Glockenseil, Zombi lóg a harangkötélen. A VHS-video sötét korszakában, a Video Nasty hisztéria idején, amely mesterségesen gerjesztett botrány nemcsak a brit, hanem a német horrorkínálatot is letarolta és ellőtte a műfaj iránti mainstream igény kifejlődésének lehetőségét, ennél körmöntontabban hatásvadász címet filmnek nem nagyon adtak. Fulci a nyolcvanas évek elején forgatott un. A pokol kapui-trilógiájának (City of the Living Dead, Beyond, The House by the Cemetery) darabjai közül eddig ezt a filmet kedveltem legkevésbé. Álláspontom azonban éles fordulatot vett most, hogy újra kellett néznem: szürreális, akuzális szépsége kivirágzott előttem, akár egy negyven éves pipacs.

Inkább világvége-film, mint zombifilm, hiszen a halálból visszatérők a mindennek a nemsokára eljövendő megszűnését hirdetik, csakúgy, mint a Beyond-ban, amely ebből a szempontból a Citynek mintha egyfajta remake-je lenne. Bár a Beyond kidolgozottabb, vagy talán elegánsabban megrendezett, a történet ugyanarról szól: a világnak és logikájának végéről, mikor a túloldal visszaköpi a halottait, és már semminek nincs értelme, mert már nincs semmi, ami értelmet kényszerítsen a dolgokra. Egy férfi és egy nő száll szembe mindkét esetben a létezés ellentétének agressziójával, aztán mind tehetetlennek bizonyulnak, próbálkozásaik hiábavalónak. A képek szétesnek, a valóság szétfoszlik, létezés nélküli feketeségbe.

Vannak azért különbségek a két film között, például a tempó. A City komótosan de darabosan halad, össze-vissza ugrál egymástól távol lévő helyszínek és figurák között. A film főhőse Mary, a médium (Catriona McColl), akinek kataton tetszhalála annyira meggyőző, hogy valóban eltemetik, és a sírból csak az újságíró Peter (Christopher George) talpraesettsége meg a filmtörténet legfélelmetesebb csákánya szabadítja meg. Ketten együtt indulnak Dunwitchba, az irodalmi szempontból rosszhírű kisvárosba, ugyanis Mary érzi, a pokol maga kezdett felbugyogni arrafelé, főleg azóta, hogy a helyi pap felaggatta magát a datolyafára…

Fulci megpróbálja a kúszva és feltartóztathatatlanul közeledő szentségtelenség hangulatát megteremteni, egyfajta lovecrafti miazmával bevonni mindent. (Stuart Gordon Re-Animatorja mellett Fulcinak ezek a filmjei a legjobb Lovecraft-adaptációk, ezt csak úgy privátin suttogom el, mert a Lovecraft-rajongók nagyon nem szeretik hallani. Bizonyos ötleteknek egy másfajta médiumban léteznek a klasszikusan elvárhatónál valódibb formái.) Sajnos a hangulatépítést részben szabotálja az akadozós lendületű forgatókönyv, amely képtelen egyértelmű narratív csúcspontokra kihegyezni az eseményeket, valamint ezeket érthető végkifejlet felé hajtani. Ettől függetlenül a film tele csodaszép, ízléstelen, grand guignol ötletekkel (többek közt láthatjuk, ahogy a később tökéletes filmek sorát rendező Michele Soavi barátnője kihányja a saját belét – jó étvágyat!), amelyek éppenséggel a forgatókönyv ügyetlenségének köszönhetően a szürreális ponyvahorror megkerülhetetlen mérföldkövévé avatják a filmet – és az egészet Fabio Frizzi csapongó, gyönyörű-nyers, viharosan apokaliptikus zenéje festi alá.

Fulci cinizmusa már a hetvenes évekbeli filmjeiben is jelen volt, de emberi formát itt ad neki először, akarva-akaratlanul, mégis egyértelműen, az állandóan optimista, állandóan jókedvű Peter karakterével, aki hiába egymerő pep, a feltartóztathatatlan világvégét nem tudja megakadályozni, a bukása biztos. Ugyanakkor a figura ennyire talán mégsem egyszerű: míg a többiek a valóság összeomlásával nem tudnak mit kezdeni, Peter mintha tisztában lenne azzal, hogy csak az biztos, hogy semmi sem biztos, az élet dolgai homokra épülnek és bármit is teremtesz, a létezés erői eltörölhetik. Őt nem fenyegeti annak a veszélye, hogy eleméssze a barbarizmus, mint Mr. Rosst, a dunwichi polgárt, aki a város bukását a helyi bolond (természetesen Giovanni Lombardo Radice) számlájára írja, és a szerencsétlennek átfúrja a koponyáját. Fulci ezt a jelenetet a fasizmus kritikájának szánta, és amikor erről beszélt, nem vették komolyan. Pedig hát miért ne lehetne az? Meg egyáltalán, egy olyan film, amely a józan ész végéről mesél, miért ne tárgyalhatná a fasizmust? A nyolcvanas években a kritikusok nem szívesen adtak esélyt a horrornak, főleg nem az olasz horrornak arra, hogy társadalomkritikus legyen. Szerencsére legalább ez már máshogy van manapság. Persze most meg már olasz horror nincsen.

Olvasd tovább

Még több Film

Címkék

Hallgatnivaló

Archívum

Meta

Vissza