A spanyol horrorfilm-készítés hősei számosak, felsorolni őket majd européer horror-visszatekintésünk feladata lesz. Most Amando De Ossoriót emelem ki közülük, aki a képzőművészetből nyargalt át a filmrendezébe. Először olasz spagettiwesternek paellásított átiratain edződött, majd 1969-ben váltotta meg belepőjét a horrorba a Malenka című vámpírfilmjével. A korszak szexszimbóluma, Anita Ekberg játszotta benne a gyönyörű szőke szűzlányt, amiből nyilvánvaló lehet bárkinek, hogy a spanyol horror szeretve szánkázott az abszurditás hegyvidékén. Ossorio hírnevét a Malenkát követő un. vakhalottas (angolul Blájnd Ded) ciklusának köszönheti, amelyek közül az elsőt, e zombiklasszikust, ehelyütt tárgyalom.
A Tombs of the Blind Dead (nálunk, videón: Vakrémület) és a sorozat egészének középpontjában a Templomos Rend egykori lovagjai állnak, akik boszorkánysággal és ördögi praktikákkal uralkodtak Berzano városa fölött, míg az egyház ki nem végezte őket bűneikért. De testük nem nyugszik, visszatérnek ha éjfélt üt az óra, alaposan megcsócsálni mindazokat, akik Berzano romjai közt ólálkodnak. Erre a sorsa jut a fiatal Virginia (María Elena Arpón) is. Vacsora tálalva, zombi testvéreim! Virginia két barátja, Roger (César Burner) és Betty (Lone Fleming) mindenáron utána akarnak járni annak, hogy ki vagy mi fogyasztotta el a barátnőjüket. Betty ráadásul pár évvel ezelőtt összefeküdt Virginiával, ez aztán Franco Spanyolországában felért egy puccsal. A vakhalottak kimondottan rossz néven veszik ezt a non-stop zargatást, sőt, még Virginia hullája is életre kell, hogy széjjelharapja a helyi korboncnok nyakát.
Ossorio már a nyitó képsorokkal bekalibrálja a hangulatot. Vészjósló, fenyegetően fölénk magasodó várfalak, templomromok között tébolyult gregorián férfikórus éneke nyekereg. Lassú, az atmoszférájából élő eurohorror a Tombs of the Blind Dead, amiben a képeknek van alárendelve a cselekmény, a szereplők pedig az alvajárók lendületével sodródnak véres végzetük felé.
Az első fél óra parádésan építkezik: visszafogott, mégis hátborzongató, ahogy szinte szavak nélkül nézzük egyetlen szereplő bolyongását az elhagyatott romok között. Ez unalmasnak hangzik, pedig egyáltalán nem az, Ossorio ügyesen facsarja a temetői hangulatot. Aztán az éjszaka leple alatt, a girhes-csontos hullák kimásznak a kriptákból, üldözőbe veszik (Virginiát, nem Ossoriót), és tátott szájjal nézzük a heveny szürrealitást, azt, ahogy zombilovon ülő zombilovagok egy szerencsétlen nőt kajtatnak a nagy spanyol pusztában.
Ezek a remekül fényképezett és baromi hangulatos, urambocsá félelmetes zombitámadás-esszék a film csúcspontjai. Ossorio vizuális ízlése ízléses: kontrasztos fény-árnyék viszonyok tobzódnak, a temetőben ezerrel pörög a ködgép, a belső terek fenyegetőek. Még egy vörös neonban úszó gyilkosság is belefér nála, csúcs. Ezekbe a pillanatokba nem árt belekapaszkodnia a XXI. századi nézőnek, mert a Tombs of the Blind Dead lendülete egyébként, a zombitámadások jelentein kívül megtörik, mint vizuhulla a zátonyon. A film tempója ilyenkor behúzza a kéziféket. Roger és Betty expozíciókkal agyonnyújtott mászkálásai, papírízű dialógusai szétszecskázzák az ember figyelmét. Röviden, tömören akkor működik a film a legjobban, ha mindenki kussol.
Az a kevés effekt ami van a filmben, a hetvenes évek elejének elvárásaihoz illően visszafogott, egy kar letépésétől eltekintve. Meztelen csajok viszont vannak a filmben dögivel, áldassék a mediterrán mentalitás. Mégsem a jányok a film csúcspontjai, hanem a hanem a gótikus, kriptaszagú atmoszféra, az elátkozottság pókhálószagú mételyének mindenütt ottlevősége. Nyilvánvaló hibái ellenére a korszak érdekes és értékes gyöngyszeme, amit minden magára adó műfaj-fanatikusnak látnia kell.