Mutass utat, navigátor: Gyermek az időben

Film

Mutass utat, navigátor: Gyermek az időben

Jimmy Carter a ‘76-os elnöki kampányának részeként kijelentette, megválasztása esetén arra fogja biztatni a kormányt, hogy hozzon nyilvánosságra minden apró részletet az UFO jelenségekkel kapcsolatban. Később ebből a nyilatkozatából visszatáncolt az esetleges nemzetbiztonsági vonatkozásokra hivatkozva. “Néha azon töprengek, milyen gyorsan feloldódnának a bennünket világszerte elválasztó különbségek, ha egy idegen fenyegetéssel néznénk szembe, a mi világunkon túlról.” Ezekkel a szavakkal Ronald Reagen próbálta ébren tartani a már kissé megfáradt közönségét az ENSZ gyűlésén, 1987-ben. Az 50-es 60-as évek zabolátlan sci-fijei őrült sebességgel építgették az űrből érkező idegenek narratíváját a popkultúrában, a 70-es évekre pedig a repülő csészealjak ugyanúgy a közbeszéd részei maradtak. A mozikban a kis zöld emberkék a horrorokon át a vígjátékokba, a 80-as évekre pedig a családi filmekbe is beszivárogtak. Nem egészen négy évvel azután, hogy E.T. hazatelefonált, 1986-ban az amerikai mozivásznakra került a sokkal szerényebb keretek között készült, de nem kis szerénytelenséggel az Amblin klasszikusa által kitaposott nyomvonalon lépkedő Gyermek az időben.

Nekünk 1989 körül volt először szerencsénk a filmhez, amit csak úgy hívtuk, A navigátor. Ezt mondta be ugyanis a főcímnél az az életunt hangalámondás, amitől egy öreg Garmin GPS is a penge után nyúlna. Egy elnyűtt VHS kazettán érkezett a házhoz, a Tűzgyújtó és az Üzenet az űrből című filmek társaságában. Számtalan hétvégi délelőttöt töltöttünk vele a TV előtt. Ekkor 5 éves voltam. Azóta ugye eltelt pár év, de elhatároztam, hogy újranézem. Ami igazán meglepett, hogy a hatalmas élménybeli kontraszt, amire az eltelt idő hosszát figyelembe véve jogosan számítottam – vagyis, hogy A navigátort esetleg keményen megcsócsálta volna az idő vasfoga -, elmaradt. Az anyag nem csak méltósággal öregedett, de ma sem szórakoztat kevésbé, mint azelőtt.

A film 1978-ban kezdődik, a rádiókból csöpög a Grease, délutánonként meg a Starsky és Hutch túráztatja a TV-k mono hangszóróit. A tizenkét éves David miközben az öccsét keresi a házuk mögötti erdőben, megcsúszik a sötétben, és egy árok mélyén landol. Miután magához tér és hazamegy, a házukban vadidegeneket talál. Kiderül, hogy a fiú családja már nem lakik a házban, hosszú évekkel ezelőtt elköltöztek, David-et pedig eltűntként tartják nyilván. A rendőrség megtalálja a családot, a találkozáskor pedig a fiú azzal szembesül, hogy a kisöccse felnőtt, és mindenki más is pontosan nyolc évet öregedett. Mindenki, kivéve David.

A szörnyű felismerés úgy tárja fel magát a fiú előtt előtt, mint valami rémálom. 1986-ra sok minden megváltozott, például a Starky és Hutch már nem menő, és a kóla se csak simán Coca, hanem van belőle klasszikus, diétás, sherrys meg koffeinmentes. Furcsa világ ez. Cartert váltotta Reagan, a gyerekek felnőttek, az anyák és apák szeme kicsit fáradtabb, a hajuk kicsit őszebb lett.

Eközben a rendőröket egy lezuhant űrhajóhoz riasztják, és nem is kell hozzá sok, hogy a NASA egyik koponyája összekösse a fiú és a különös fémből készült hajó esetét, és rávegye a családot, hogy érdemes lenne megvizsgálni David-et a laborban. Az ottani kütyük kimutatják, hogy a fiú agya tele van ismeretlen csillagtérképekkel, és a kiesett időben 500 fényévnyit utazott egy távoli bolygóra (ami tulajdonképpen a ‘78-as frizuradivat fényében egy teljesen logikus lépés volt David részéről). Közben nem messze a NASA egyik szigorúan őrzőtt hangárjában ott lebeg az azóta begyűjtött űrhajó, és vár, mígnem David a hallani nem kezdi a hívását a fejében.

Onnantól, hogy aztán a kölyök megszökik a támaszpontról, és belép az űrhajóba, a film tónusa egyszerre kivilágosodik, és A navigátor teljes nekifutásból ugrik seggest a családi kalandfilmek műfajának legmélyebb – az eltelt évtizedek alatt kissé már bevízkövesedett – ciszternáiba. Először is Max, az űrhajót irányító robot beavat minket, hogy galaxisszerte gyűjti a különleges fajok egyedeit, hogy megvizsgálja őket, majd dolga végeztével visszavigye őket pontosan ugyanarra a tér- és időbeli pontra, ahonnan elhozta őket. Normál esetben az alanyok az egészből nem érzékelnek semmit. Klasszikus negyedik típusú találkozás. Az emberi test azonban gyarló, az időutazás fizikai hatásainak óriási lenne a kockázata, így Max végül csak a helyet lőtte be. A Pee Wee Herman hangján megszólaló robot és David természetesen jól összehaverkodnak, keresztülrepülik az amerikai légteret, jammelnek egyet a Beach Boys – I Get Around-jára, és közben baromi jól szórakoznak.

Ezt a részt már csak azért se bántam, mert vizuálisan igencsak megkapó ez az utazás. Ahogy a különleges fémötvözetből készült űrhajó alakot vált – évekkel a Terminátor 2 hasonló technológiát alkalmazó folyékony fémes trükkjei előtt -, az még ma is figyelemreméltó látvány. Mivel a remekül elkapott képek alatt Alan Silvestri csapkodja a szintetizátort, egy rossz szavam sem volt.

De a vidámság nem tarthat örökké, ideje hazatérni. Mikor megérkeznek a család házához, és a srác ott áll ennek az idegen űrhajónak az ajtajában, megtorpan, és körülnéz. Fent helikopterek köröznek, balról a NASA tudósa széles mozdulatokkal integet, hogy lépjen el onnan. Nem messze David szülei döbbenten, de bátorító elszántsággal szólongatják a fiút, mellettük az öccse ismerős, de megnyúlt alakja David nyolc évvel öregebb kutyáját szorongatja. Ez az a pillanat, amire harminc év távlatából is jól emlékeztem, mert öt évesen őszintén megdöbbentett. Nem teljesen értettem, David miért teszi, amit tesz, de maximálisan átéreztem.

Végtelen szomorúsággal, de eddigi naivságát maga mögött hagyva szembenéz a kétségeivel, hogy ámbár ezek az emberek itt valóban az ő családja, mégse térhet haza velük. Nem akar benne maradni egy kitekert álomban. Nem kíván egy olyan világba tartozni, ahol élete végéig vizsgálnák egy laborban, ahol a TV-k nem vetítik a Starsky és Hutch-ot. Távolról búcsút vesz a szüleitől, aztán visszalép a hajóba. Egyszerűbben szólva David egy lassan emelkedő, kinyújtott közepső ujjat mutat 1986-nak, és aztán nekivág a teljes ismeretlennek.

Persze ez egy Disney film – pontosabban szólva a függetlenként indult projektbe az erős pénzügyi gondok után egy ponton beszállt a Disney – , így a boldog befejezés sem várat olyan sokat magára, de A navigátornak még ez is jól áll, hiszen mégiscsak egy családi kalandfilmről van szó, abból is a legjobb fajtáról, ami a benne rejlő sötétebb, komorabb oldalát sem átallja megmutatni, ha arról van szó. Egyébként is, ez csak ma tűnik józanítóan furcsának, mert az akkori ifjúságnak szánt filmek nem felejtették el bemutatni, hogy a bánat és a szomorúság éppúgy az élet része, mint a móka és a kacagás. A ‘88-as Őslények országa sokkolóan szomorú első harmadára minden bizonnyal sokan emlékszünk.

Mivel A navigátorba egy jó adag önbecsülés is szorult, nem sunnyogja el az áthallásokat Spielberg mindenki által ismert földönkívülis filmjével kapcsolatban, hanem laza kalapemelésként még meg is idézi azt az egyik jelenetben (benzinkutas hazatelefonálás). Ez a nyílt őszinteség végig jellemzi a filmet, ami mellett a fiút játszó Joey Cramer naiv kindercsoki-gyerek tekintete extra réteg bájjal vonja be a képkockákat. Feltűnhet még a srác anyját játszó Veronica Cartwright (ő mintha már futott volna össze idegenekkel ezelőtt), de aki erre jár, feltétlen csekkolja a pályakezdő Sarah Jessica Parker virgonc tincseit is.

A Grease-t és a Kék lagúnát is rendező Randal Kleisner filmje sosem tudott igazán kibújni az olyan ifjúsági filmsikerek árnyékából, mint a Rövidzárlat meg a Kincsvadászok, és anno se itthon, se a tengerentúlon nem robbant akkorát. Évtizedekig azt sem tudtam, hogy egyáltalán van rendes magyar címe a filmnek, ennek köszönhetően pedig meg tudott maradni egy régi, gyerekkori emlékként egy homályos, felcímkézetlen szalagon. Amit mindenképpen érdemes volt leporolni.

Olvasd tovább
Kattints ide a kommentekhez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Még több Film

Vissza