Bűn és bűnhődés sokszor inkább a sors kockafordulásának eredménye az amerikai bűnfilmben. Duplán igaz ez, ha film noir-ról volt szó. A social realism mint megközelítés, inkább a háttérbe van szorítva a stílus, az elegancia és a véres fordulatok mellett. Ezért különleges John Cromwell 1950-es fekte csillogó gyémántja, a Caged, hisz nemcsak az egyik legkorábbi women-in-prison filmnek számít, hanem az egyik legjobbnak is. Egyfelől teljesen mentes azoktól a primitív, férfivágy csalogató elemektől (meztelen zuhányjelenetek, explicit szex, szándékos alúlöltözöttség), amiket az exploitation éra tett szabálykönyvé, de a post-code korhoz képest is szokatlanul kemény, őszinte és cinikus hangvétellel mutatja meg, miként zárja az amerikai börtönrendszer ördögi körbe az embert. A nőket pláne.
Marie Allen (Eleanor Parker), alig 19 éves, de jövőjének annyi: Férje Tom, a szegénységből más kiútat nem látván megpróbálkozik rablással, elfogják, lesittelik, Marie nyakába pedig bevarrják a bűnrészességet. Egytől tizenöt évig tartó börtön, jó magaviselettel csak tíz hónap. Ha addig kibírja. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, Tom-ot még az előzetesben agyonveri a többi rab, Marie pedig terhes. A sitten belül két tűz közé szorul: A cellablokk fő anyatigrise Kitty Stark (Betty Grade) és a fegyencekkel vaskézzel bánó, korrupt, szadista matróna Evelyn Harper (Hope Emerson) közé. Kitty hamar tisztázza a játékszabályokat: Megkeményedsz vagy megölnek. Idő előtti szabadulásban inkább ne reménykedj. És ha mégis kikerülsz, csak idő kérdése, hogy mikor fogsz visszakerülni.
A Caged legerősebb érdeme, hogy egyszerre megrázó dráma egy fiatal lány ártatlanságának megtöréséről, izgalmas bűnfilm, remekül megírt karakterekkel és kellően hard-boiled dialógusokkal, miközben a büntetésvégrehajtás rendszerének ellentmondásait és visszáságait is megmutatja. Utóbbi tekintetében, szinte beleborzong az ember a realizációba, hogy fél évszázad után se változott semmi: A börtönigazgató Ruth Benson (Agnes Moorehead) a rehabilitáció híve, de az államférfiak egy fityinget se adnak neki, hogy ezt megvalósítsa. Az ő kirendeltjük és álláspontjuk képviselője Evelyn Harper: Aki szerint a rab, legyen férfi vagy nő, nem ember. Hanem állat, ami ketrecbe zárva fegyelmezni, verni kell. Az igazságszolgáltatás és a börtön, mint intézmény tocsog a korrupcióban, Harper háttérben üzletel a maffiakirálynő Elvira Powell-el (Lee Patrick), miközben Kitty bentről szervezi a kinti rablóbandájához a újakat. Aki a szabályok szerint akar túlélni, az bent rohad, megőrül vagy meghal.
A film nyers direktsége, feszessége és lélektani intenzitása rögtön érhető lesz, ha megnézzük kik álltak mögötte. A forgatókönyvet jegyző (ex-újságíró) Virginia Kellogg a kor kevés számú női írója volt, aki a hitelesség érdekében odáig elment, hogy saját maga is megjárt pár börtönt, korábbi kreditjei között pedig olyan noir klasszikusok vannak, mint a T-Men vagy a White Heat. John Cromwell (a színészóriás James Cromwell édesapja) Hollywood évtizedes veteránja volt, akinek karrierre a 30-as évek elején indult, hogy aztán a 50-es években a McCarthy-éra boszorkányüldözése őt is feketelistára tegye. Rendezése tökéletesen simul a témához: Letisztult, feszes, profi, de korántsem stílustalan: A noir műfajának hosszú fenyegető árnyékai, félhomályba burkolt arcai, a szereplők kilátástalanságát kihangsúlyozó beállításai mind jelen vannak. Külön érdemes nézni, ahogyan a közel két méter magas, óriási termetű Emerson által játszott Harper-t megjeleníti: Nincs kérdés ki az elnyomó és elnyomott.
Cromwell és a Warner stúdió eredetileg két nagyágyút próbált szerződtetni a filmre: Bette Davis és Joan Crawford párosát. Egyikük se vállalta (Davis szó szerint azt mondta, hogy a legkevésbé se érdekli egy „dyke movie”), de ez csak az előnyére vált a Caged-nek. Egy ilyen filmhez pontosan azok a „másodvonalbeli”, de karizmatikus karakterszínésznők kellenek, akik nem az aranykori Hollywood szépségideálját testesítették meg. Egyetlen gyengébb alakítást se tudnék mondani ebből a filmből, legyen az Moorehead sziklaszilárd elvű igazgatónője, Emerson brutális fegyőrnője vagy Betty Grade tüzes nyelvű, viharvert falkavezére. De Eleanor Parker átalakulását se fogja senki egyhamar elfelejteni: Naiv, sírós szemű gyereklányként lép be a börtön kapuján, megjárja a pokol összes bugyrát (a híres jelenet, amiben büntetésből leborotválják a haját, nem trükk volt, Parker is halálosan komolyan vette a szerepet), majd cinikus, láncdohányos, gátlások nélküli nőként távozik. Aki már elfogadta, hogy nincs többé helye a törvényes társadalomban, ami kivetette magából.
Lehet, hogy az azóta eltelt hetven év börtönfilmjei naturálisabbak, látványosabbak, nagynevűek, de a női szemszög hiteles, empatikus, mégis nyomasztóan sötét feldolgozása méltatlanul alulértékelt remekművé teszi a Caged-et. Hogy mást ne mondjak három Oscar jelölést is összeszedett, mégis alig van jegyezve más noirokhoz képest. A Caged első látásra nem tartozna közéjük, de amikor látjuk Marie-t a film végén, ahogy a börtönből kilépve félelem nélkül száll be az őt váró gengszterek autójába, megértjük mit láttunk az elmúlt 90 percben: a femme fatale születését.