Oké, mi ez a trend, hogy csak úgy jönnek egymás után az olyan játékok, amelyekhez előzetes ismeretek szükségesek? Nem tudtam, hogy közelítsem meg az új Narutót, az új Like A Dragon-t, de még az új Call of Duty is mintha csak az előző rész második felvonása volna, és íme itt van még egy, a Persona 5 Tactica.
Természetesen érteni vélem, hogy a Persona 5 spinoffjáról van szó, nem is az első ilyen, tegyük hozzá: a musou-műfajban érkező Persona 5 Strikers és a nem is tudom, hová tehető Persona 5 Dancing in Starlight ritmusjáték már kirajzolták a szituációt. Igen, értjük, a Persona 5 nagyon jó, a Persona 6 még messze van, valamivel ki kell tölteni a naptár apró rubrikáit, hm? Ezúttal a címben a műfaj is: taktikai szerepjátékról van itt szó.
Általában ez lassabb, kevésbé stilizált, gondolkodtatóbb, keményebb játékokat foglal magában, de a Persona 5 Tactica esetén szó sincs ilyesmiről. Természetesen körökre osztott harcot végzünk a csatatéren, amolyan X-Com-módra, de ez nagyon leegyszerűsíti, hogyan is néz ki – egyrészt hozza az alapjátékból ismerős stilizált, gyorsan előugró menüt, az animáció sebessége és minősége, eleve a színes képi világ izgalmassá teszi a formulát. Érdekes csavar, hogy a támadásokat megelőzően szabadon mozoghatunk a csatatéren, és ez ad egy jó dinamikát, mozgékonyságot, tennivalót azoknak is, akik nem bírnak megmaradni a seggükön.
Az első dolog, ami feltűnik, hogy mennyire nem csak egy cinikus, két cím között kicsapott oldalágnak tűnik ez a játék, hanem egy jól csiszolt és robusztus kalandnak egy alternatív valóságban – itt egy Lady Marie nevű antagonista árnyékseregével néznek szembe ezek a bájos fantomtolvajok. Igen, szereplőink most egy kicsit kerekded, cukorfalat stílusban lépnek színre, de ez nem jelent gyermeki játékmenetet. El lehet itt veszni egyedi képességek, fedezékrendszerhez kapcsolódó taktikai manőverek egész nagy hálójában, komoly dolgok ezek.
Bár a Tactica nem vár el annyira mélyreható Persona 5-előismereteket, hiszen önálló kalandra hív, azért én mégiscsak óva intenék mindenkit, hogy itt kezdjen ismerkedni ezzel a világgal, mert ez a rész bizonyos események megtörténte után játszódik. A Persona 5 tehát valamilyen szinten kötelező ahhoz, hogy maximálisan kiélvezzük ezt a taktikai játékot, és fordítva is igaz: jobb, ha nem rontjuk el az előzményeket, még mindig az a jobb játék.
Ahogy a különböző karaktereket a küldetések között és közben megismerjük, a laza párbeszédek, a jó zenék, ezek a jó tulajdonságok mégiscsak remekül átöröklődnek – és igen, maguk a „personák” is jönnek, mint extra ellőhető képességek. Az Atlus és a P Studio, mint az alapjáték fejlesztői, teljesen értő kézzel nyúlnak az alapanyaghoz, hogy valami mást, valami érdekeset, de mégis markánsan felismerhetőt teremtsenek.
Furcsa helyzet, mert tényleg jó, de szól is valakinek? Ehhez a játékhoz szükséges, hogy már a Persona 5 rajongója legyen az ember, de az se árt, ha szereti ezt az egyébként nem túl népszerű műfajt – a tapasztalat azt mutatja, hogy a taktikai játékosoktól sokszor idegen az anime-íz, akiknél pedig nem, inkább a Final Fantasy Tactics / Fire Emblem vonalán keresik a betevőt, nem pedig egy ilyen X-Com klónnál. Fel van adva a lecke, hogy ráharapnak-e, ha másért nem is, kísérletnek mindenképpen izgalmas.
Persze, mindez csak felesleges okfejtés, ha a kérdés csak annyi, hogy jó-e, leegyszerűsítem: igen, jó. Minőségi spinoff. Nem kihagyhatatlan, de ha valaki véletlenül ezt veszi meg valamelyik hasonló című helyett, nem kell sajnálnia a rá költött pénzt, abszolút biztonságos vétel.