Nem véletlenül mozgatta meg a képzeletemet az eredeti Mortal Kombat trilógia annak idején. A brutalitás és a vagánykodás ebben nem játszott szerepet, ezek elmentek mellettem, inkább amiatt érdekelt, amiben azt illene rá mondanom, hogy rossz, az inkoherens világépítésétől kezdve a még csak nem is konzisztensen összelopkodott elemekig. Ebben a verekedős sorozatban egymáshoz nem illő kosztümök, helyszínek sorakoznak, nonszensz nevek, amelyek jobbára a félrehallott kínai-japán és az óvodás szintű „menő szavak” közé esnek – olcsó, piaci akciófigurák ezek, halloween-kosztümök, nindzsák, robotok, szörnyek, harcosok, filmekből és mesékből félig emlékezett toposzok hanyag gyűjteménye.
És valahol, ezek mögött bontakozott ki valamiféle hívogató rejtélyesség, talán a rajzolt hátterek, talán a hanghatások, vagy talán pont a gondatlanul összedobált narratíva miatt, tudom is én, miért, de képes voltam ebbe is okkult jelentőséget látni. Mindaz, amit a Mortal Kombat nem mondott el, nem árult el a világáról és szereplőiről, én nem gyengeségnek láttam, hanem olyasminek, amiről érdemes volt ábrándozni azokban a pillanatokban, amikor nem játszhattam.
Amikor az 1995-ös film megérkezett, mintha valamit megértett volna ebből a kommersz-okkult hibridből, ugyanis nem sietett magyarázatokkal és mély jelentéssel kiszínezni ezt a katyvaszt, de nem is kellett, színes volt az már önmagában is a gyönyörű thaiföldi tájaival és sebtében összeragasztózott díszleteivel, rágógumi-ízű egysorosaival. A haladás viszont megállíthatatlannak tűnt: új játékok, filmek, sorozat, keresztmarketinges szörnyűségek, rebootok és spinoffok… az a vélt varázslat, amit pislákolni láttam benne, végérvényesen kikopott. Az elmúlt évek részeit jóformán fel sem ismertem Mortal Kombat-ként, annyira kínosan próbálta magát komolyan venni és újra feltalálni saját identitását.
Mindezt azért vezetem így fel, mert a Mortal Kombat 1-nek mintha lenne egy egészségesen régimódi atmoszférája. Tiszta lapot kér, és mutatja a klasszikus szereplőgárdát, ikonikus, eredeti formájukban (a háttérben) és új formában (az előtérben). Titkos harc, szólal meg egy ponton a narrátor, mert két harc között bejött egy nem várt ellenfél: a SECRET FIGHT felirat mellett két, pixel-art csuklyás figura lebeg. A hanghatások, a kosztümök, a szín, az élet, a misztikum ismét a kilencvenes évek közepére van kalibrálva. A mozgás, az ütések-rúgások, a meccsek gyorsasága, minden egy olyan érzetet kelt, mintha tényleg szerették volna belépőszintre tenni és nosztalgiasámlira ültetni ezt az új részt.
Ezeket a lépéseket viszont csak félútig viszi el. Johnny Cage kúriájában kezdődik az Invasions nevű, jópofa fejlődős-előrehaladós játékmód, és itt látjuk ugyan a régi arcade-gépeket, játszani viszont nem játszhatunk a már feledés homályába vesző régi részekkel. Egy–null a Street Fighter-nek, ugye. Ott van a régi, klasszikus torony-mód is, Test Your Might, miegymás, de nem kezd velük semmi izgalmasat. A sztorimód nyilván egy új mozi – inkább passzív élmény néhány nem túl érdekes harccal, – jeleneteinek bárgyúságait legalább képes most egészséges humorral és emberséges karakterreakciókkal központozni. A jól ismert szereplők új szerepekben mutatkoznak, új arcukat mutatják – Liu Kang istenként mutatkozik be, Shang Tsung egy fáradt kereskedő, Raiden egy jószívű újonc, és így tovább. Kérdéses, mennyit szed ki egy ilyen feje tetejére állított sztoriból egy újonc és mennyit egy veterán, meg persze én, aki inkább kihagyta a nem túl vonzó újabb részeket.
Első blikkre nem tűnhet túl vonzónak ez az egész, de engem visszatérőként meg tudott győzni arról, hogy ez egy komplett, jól csiszolt, fasza kis csomag. Ha csak az egyszerű meccselést nézzük, a játékérzet elsőosztályú, animációja tökéletes egyensúlyt talál realizmus és rajzfilmfizika között, grafikai szintje és az általános művészi tervezés egyszerűen gyönyörű képet eredményez. Mindezt megtámogatják príma hozzáférhetőségi opciók (innovatív dolgok a tréningszekcióban, de nem minden karakternek, kettő–null a Street Fighter javára), jó zenék, hangok, letisztult menük, és kész a tuti.
Tartalmilag az a három-négy mód, ami itt van, szerintem nem tölti ki a mai játékok teljes árát, de ezt leszámítva kereknek érzem, legalábbis nem tudok hirtelen kitalálni új módokat, amelyektől feltétlenül jobb lenne. Negatívumhoz sorolhatnám, hogy tele van mikrotranzakciókkal és hogy állandóan online kell benne lenni, habár egyik sem okozott különösebben látványos rátolakodást a lényegi részre, szóval akár el is engedhetem (hirtelen nem is tudok más verekedős játékot mondani, ami ezen a téren visszafogottabb lenne, hát, itt tartunk 2023-ban).
Mondok viszont valami kézzelfoghatóbbat. Abban a nyolc-tíz órában, amíg eddig lehetőségem volt vele játszani, egy pillanatra sem bírtam abbahagyni. A legelemibb, legalapvetőbb mechanikai / kinézeti szinten teljesen rendben van, egyszerűen jó nyomkodni (megint ez a mércém, de hát mindig ez a mércém), és ez valahogy felülírja minden más aspektusát. És ami a többi aspektusát illeti, nem mondhatnám, hogy elmarad kortársaitól bármilyen lényegi szempontból. Lehet nekiszegezni a kritikát, hogy ez a hős-felhozatal kevés, és hogy ez az új „gombnyomásra berepül néha egy klasszikus karakter” jellegű Kameo-rendszer nem mindenkinek fog bejönni (szerintem pont jó), beszélhetünk a sztori, a miliő, a struktúra negatívumairól, a kivégzések szemforgatós avíttságáról, a 30 FPS-re zuhanó fárasztó szupertámadás-animációkról, de őszintén, mindezt én el tudtam engedni – jól néz ki, jól csúszik, tele van a kilencvenes évek színes naivitásával. Nekem ez bőven rendben van: végre egy Mortal Kombat, ami olyan, mint a Mortal Kombat.