A videojáték ipar reflexei gyökeresen különböznek minden más multimediális konszernétől. Az öreg Hollywood például az év legelején dobálja piacra az érdektelenebb produktumait, valamit kell velük kezdeni, hadd menjen. A játékipar viszont nem retten vissza attól, hogy karácsony után röviddel (és ez gyakran előfordul) az év legjobb alkotásaival célozza be a nagyérdeműt. Félreértés ne essék, a Fire Emblem Engage-ből és az új Kirby-ből nem lesz GOTY, ezzel azt hiszem a Nintendónál is tökéletesen tisztában vannak, ugyanakkor a dögre fűtött szobában, a dunyha alól a Switch után nyútócckodó kéz gazdája tökéletesen elégedett lesz ezekkel a csilivli, profin összeállított, a szórakoztatáson túl egyéb ambícióval nem rendelkező (ez egyáltalán nem negatívum), minőségi portékákkal.
Hibák persze előfordulnak. A FEE-nek Három Ház árnyékából kellene kinőnie, ezzel meg sem próbálkozik. A Fire Emblem széria nagysikerű, előző epizódjában, a Fire Emblem Three Houses-ben virágzott ki a korábbi Fire Emblemekben elhintett szociális játékmechanizmusok, a karakterek közötti kapcsolatokat építő haverkodási rendszer. A helyszín egy Roxfort-kópia bentlakásos iskola volt, ahol hőseink, tanítványok és tanarak olyan bensőséges viszonyokra tehettek szert kommunikációjuk, tanulmányaik és a hetente bekövetkező gyepálás által, amilyet nem szégyelltek.
Ez volt a Three Houses nagy újdonsága, ami igazából nem is volt olyan borzasztó eredeti, csak éppen ebben a precíz, kimunkált formában a sorozat rajongói itt találkoztak vele először. Hogy mennyire bolondultál bele a szisztémába, függött attól, hogy mennyire vagy oda a szerepjátékos játék-mechanizmusokért. Mások nevében nem beszélhetek, de számomra a Three Houses volt az első olyan Fire Emblem, amelyet igazán élveztem, köszönhetően az állandóan fejlődő interperszonális viszonyrendszerének ÉS a szenzációsan megoldott stratégiai betéteinek. Az Emblem ennek a rendszernek helyszín és kimunkáltság szempontjából egy brutálisan visszabontott, leegyszerűsített, szinte low budget formáját használja, és ez az egyik olyan dolog, amiben elmarad a Three Houses-től.
Az Engage a szerepjátékos, viszonyfejlesztő mechanizmusok terén lendületes visszalépés. Abban viszont, ami a Fire Emblem a Three Houses előtt volt, abban csúcs. De rohanjunk bele a lecsóba, nézzünk először körül, és azonnal meg kell állapítsuk, hogy a játék vizuális kidolgozottsága pöpec, sőt, a leggyönyörűbb az összes eddigi Fire Emblem között. A karakterek sokszor kézzel rajzoltnak hatnak, az átkötő jelenetekből a stratégiai csaták térképeire való áttérés pedig legtöbbször észrevehetetlen. Ennek a már-már andalító látvány-összhatásnak az a végredménye, hogy az ember néha azt hiszi, nagyköltségvetésű animét néz.
A kő-papír-ollóra épülő, korábból visszaköszönő csataszisztéma amilyen egyszerű, annyira el tud mélyülni mikor a kismillió karaktertulajdonság, fegyverstat és varázslási bizéria elkezd hatást gyakorolni rá. A viszonyfejlesztő mechanizmusok természetesen nem száz százalékig lettek a játékból kiírtva, a korábbi epizódokban a csaták során bajtársi vállvetésekkel össze-szimpatizált kapcsolatok emitt is virulnak és ahogy a játék halad, teljesednek ki igazán. Már ha a karaktereidet életben tudod tartani. A játék újítása az úgynevezett Embléma-rendszer bevezetése – ezek a gyűrűkön viselt emblémák halott hősök lelkét tárolják magukban – amikor hőseink az ujjukra húzzák, az elhunyt összes speckó tulajdonságát megszerzik, egy rövid időre. Mondanom sem kell, ezeknek a a viselése, aktiválásuk időzítése gyakran a legfontosabb.
Az FEE legnagyobb baja, hogy sztorija és karakterei sehol sincsenek sem a Three Houses-hoz, sem az összes modernnek mondható Fire Emblemhez képest. A FEE története bárgyú és fárasztó, az események közt rengeteg az ismétlés, a karakterek idegesítőek. A fordulatok kiszámíthatóak, sehol semmi meglepetés. Újra csak behozom az anime-párhuzamot, de ezúttal negatív kicsengéssel: anime-klisék, méghozzá idejétmúlt anime-klisék tömkelegét halmozták ide össze, olyanokat, amilyeneket mintha harminc évvel ezelőttről rángattak volna elő.
Persze nagyjából ugyanez, az újítás hiánya mondható el az “új” Kirbyről, az 1992-es Kirby’s Dream Land Gameboy játék 2011-es, Wii-re készített folytatásának Deluxe verziójáról. Csakhogy! Ami hátrány amott, előny emitt, a műfaji különbségeknek köszönhetően. Óriási ballépés elhanyagolni egy mélystratégia narratíváját. Kirby, a rózsaszín gömbgyerek kalandjainak ez viszont kimondottan előnyére válik. Masahiro Sakurai több mint harminc évvel ezelőtt azzal a nem titkolt céllal alkotta meg a figurát, hogy meghódítsa azokat, akiknek pl. a Mario Bros túl nehéz. Kirby azóta is tartó langyos sikere bizonyíték(?) rá, hogy a fél kézzel való kontroller nyomogatásra igenis volt és van piac, úgyhogy Kirbynek ezt a korábbi kalandját ím felmelegítették, hogy casualok tömegei élvezkedhessenek a kiskölyköknek szánt, kihívás-mentes vattacukor-kalandokban.
Mert ez a játék aztán valóban a mesés egyszerűség, a vakító alapszínekkel telefreccsentett gyerekszobák videojátéka, amelyből fáklyával száműzték a frusztrációt. A sztori dióhéjban, mert totál belefér: Megalor, az űrben utazó kutató Kirby bolygójára, Planet Popstarra (imádom ezt a nevet) zuhan le, Kirby pedig, mivel nagyon rendes srác, magára vállalja, hogy elindul a nagyvilágba, és összeszedi az rakéta darabkáit.
Na most a Return to Dreamland Deluxe amilyen gyönyörűen babaémelyítős, egyúttal annyira sunyi is, a lehető legjobb értelemben. Kezdetben faltól-falig cukiság, és olyan mértékben áll a mesekönyv-világra való rácsodálkozásból, a Kirby megunhatatlan szopóképességével kapcsolatos mókázásból, hogy amikor elkezd besötétedni, történet és világ egyaránt, az szinte szorongást hoz az emberre. Na jó, ez azért túlzás… Mindenesetre mikor egy idő után Kirby és a játékos setétebb földeken, groteszk veszélyek közt találja magát, a kontraszt a korábbi idillel kissé zavaró, persze a készítők éppen ezt a hatást akarták elérni, a lassú belecsusszanást a darkosabb mesevilágba. Amely még ekkor sem lesz csöppet sem ijesztő, és kihívásai sem lesznek keményebbek, csak éppen a maga módján ez is ügyes environmental storytelling… Kirby’s Bloodborne.