Folytatást készíteni akkor érdemes, ha van valamit javítani, felcsiszolni az alapművön nem odakozmálni mindazt, ami jó volt benne. Persze az üres falnak is értelmesebb ezt mondani, amikor a sequel-pumpálás már lassan ősidők óta bevett hagyomány Hollywoodban, pláne ha egy olyan műfajról beszélünk, mint a horror. Ahol a befektetés – megtérülés inga aránya még a tizedik variáció esetén is az utóbbi felé fog dőlni. Ha csinálsz egy kultikus rémet, azt bármikor elránthatod a fiókból egy új generációnak pár dollárért. Lásd a Texasi láncfűrészes mészárlás, amit már jobban lenyúztak, mint Bőrpofa bármelyik áldozatát. Legutoljára pont tavaly, ahol mészárosunk már mobilizó influenszereket darabolt föl.
Hol vagyunk már Tobe Hopper 1974-es klasszikusának szellemiségétől, ami egy minimalista, lecsupaszított terrorvonat. Dokufilmes realizmussal, csontig hatoló atmoszférával és intenzitással helyettesíti az arcunkba nyomott explicit gore-t, egy saját erőszakkultúrájába belefulladó ország mozgóképes allegóriája. Olyan zsigeri, ösztönös, helyben született remekmű, ami megismételni nem lehet, max leutánozni. Vagy csinálni egy 180 fokos kört és teljesen elmenni a falig. Rémületet és kacajt kevés választja el egymástól, ennek iskolapéldája a Texasi láncfűrészes mészárlás 2, ami minden ízben egy másik évtized szülötte: 1986-ot írunk, Amerika átlépett a nixoni zűrzavarból, a reagani excess-be, ahol az erőszak már abszurdan eltúlzott, kötelező, nem elrettentő, hanem még szexi is. Oké, mondja Tobe Hooper, ha már nincs kit megrémíteni, akkor csináljuk fekete vígjátékot. De még milyet!
Eredetileg nem is Hooper rendezte volna a filmet, csak producerkedni akart fölötte, de mikor senki se vállalta be a direktori széket, nagy kelletlenül mégis beleült. ’85-86 produktív időszak volt Hooper-nek: A Poltergeist körüli balhék után nem más karolta föl, mint a Cannon Films, az ő égiszük alatt rendezhette meg az Invaders from Mars remakejét, az Életerőt és a Texasi láncfűrészes 2-t. Amivel gyakorlatilag be is lett lőve az említett filmek stílusa és hangulata, no nem mintha a túlzások és a camp ne lett volna korábban is Hooper asztalán és ez a legfontosabb, amit realizálni kell, hogy a Texasi 2 mitől olyan, amilyen. Totális, őrült camp, egy másfél órás, százhúsz decibeles, pulzáló, vérmocskos, szégyentelenül alja karneváli freakshow, amit vagy elejétől végéig tejbetökként vigyorogva élvezel, vagy az első tíz perc után kilövöd a francba. De legalább őszinte, nem ver át és megadja neked a korai menekülés lehetőségét.
Az alaphangot az első tíz perc megadja: Látszólag komoly felvezető szöveg (első rész megidézése), nyitó stáblista, majd rögvest ráváltunk két agyatlan suhancra, akik a texasi utakon száguldozva postaládákra, táblákra lövöldöznek és majdnem lesodornak egy másik kocsit az árokba. Majd felhívják a helyi rádiót és az ott dolgozó női DJ-nek Vanita „Stretch” Brock-nak (Caroline Williams) üzengetnek néhány szaftos beszólást, amikor a lesodort autó melléjük ér, kinyílik a csomagtartó és maga Bőrpofa bukkan elő teljes pompában, láncfűrésszel. Kocsitető lerepül, egyes srác skalpot kap, kettes srác és a járgány rácsavarodik egy oszlopra miközben szól a new wave, a káosznak Stretch is fültanúja lesz. A gyilkosság hanganyagával azonban senki se akar foglalkozni, így a lánynak más szövetséges után kell néznie.
Enter Dennis Hopper cowboykalapban, öltönyben, aki már tizenhárom éve nyomozza a környéken történő, megmagyarázhatatlan haláleseteket és láncfűrészes gyilkosságokat. Boude „Lefty” Enright hadnagynak azonban ez az ügy különösen személyes, mert ő Sally és Franklin Hardesty nagybátyja, a két fiatalé, akik szemtől szemben álltak Bőrpofával. Csak éppen Lefty se éppen százas, egy élő cowboyparódia és egy bedrogozott sakál keveréke, aki szabadidejében láncfűrészeket tesztel fatörzsökön. Stretch végül élőben lejátssza a gyilkosság hanganyagát, amitől persze rögvest letámadja a komplett Sawyer família, innentől kezdve a film elszabadul, mint a láncról leengedett veszett kutya: Akasztófahumor, szétvert fejek, zittyós kannibálok, berregő fűrészek, rengeteg üvöltözés, minden amit ketté lehet vágni az ketté is lesz vágva, a túltolás azon kategóriája ahol már önkéntelenül is elkezdesz vadul röhögni. Szerencsére pont ez is volt a cél.
A Texasi 2 igazi csúcspontja az ötvenedik percnél indul meg, amikor hőseink leereszkednek a Sawyer-ek birodalmába, egy elhagyatott vidámparki épületkomplexumba, neonfényes alagutakkal, cirkuszi díszekkel, emberi maradványokkal, csontokkal és rémekkel. Drakula kastélya redneck változatban. Lesz itt vad kergetőzés, csúszás-mászás, vacsora a „családdal”, visszatér nagyapa, Dennis Hopper belerúg a falba és belek omlanak ki belőle, láncfűrészpárbaj (bő harminc évvel a Mandy előtt). Egy southern gothic-ba oltott grand guignol, hiperstilizált erőszakáradat és hisztéria, ami sokszor már a slasher műfajának szándékosan felnagyított paródiájaként is értelmezhető (ekkora már a zsáner már bőven túl volt a zeniten). Szaggatott, szemcsés 16mm-es képek helyett, extravagáns, barokosan burjánzó 35mm, hosszú, dinamikus svenkekben kitartott borzalom és állatiasság.
Ami viszont tényleg megkülönbözteti ezt a filmet az utána jövő folytatások és rebootok tömegétől, az nemcsak a dinamikus rendezés, a kreatív set design vagy a hangulat, hanem az a tömény „basszátok meg!” attitűd, amit az öreg Tobe belevitt. Ha már mindenáron szórakoztatóipari terméket akartok csinálni a figyelmeztetésnek szánt filmemből, akkor azt úgy teszem meg, hogy a végeredmény minden jóízlésen túlmenő és beteg legyen. Nem fogok a részletekbe belemenni, de van egy jelenet Bőrpofa és a sarokba szorult Stretch között, ami egy annyira elbaszottul perverz, mégis vicces metaforája a férfi-nő szexuális dinamikának és a váratlan erekciós zavarnak, hogy azt egyetlen épeszű rendező nem tenné bele a filmbe. Hooper mégis megteszi, mert tudja, hogy tökéletesen illeszkedjen a giccs-groteszk esztétikumhoz. A záró képsor meg minden összefoglal: Őrültekházában, csak őrültként maradsz életben.