Dackorszak és túlvilág – Hades

Már egy éve beszélnek róla, ráadásul jókat, de a jóból egészen eddig kimaradt mindaz, aki a PlayStation kietlen sarkában dekkol (na jó, azért elvagyunk), mert a Hades még csak most érkezett meg ide. Szerencsére sem a zsánere, sem a látványvilága nem húzott annyira felé, hogy hiányérzetem legyen, az egyetlen támpontom a fejlesztők neve, a Supergiant Games volt, akik újra és újra bizonyították, hogy képesek a független fejlesztők között is komolyabb teljesítményre. Ez már egy érdekesebb szempontnak bizonyult.

A Hades a negyedik játékuk, de (talán szerencsére) még mindig nincs nagyobb ambíció a színesre rajzolt felülnézetes perspektívánál, csak a lényeg marad: egy csiszolt és karakteres akció-RPG. Vagyis kezeljük lazán ezt a zsánert is, mert a Supergiant szeret hibridizálni, és ez egy amolyan rogue-lite, egy procedurálisan generált dungeon crawler, ahol kvázi kötelező meghalni.

De nem annyira lehangoló a helyzet – Hádész fiának (Zagreusz, vagy csak simán Zag, esetleg Zaggy) sziszüphoszi kísérletei a szökésre remek lehetőséget adnak arra, hogy felfedezzünk egy abszurd, vicces, nagyon is modern interpretációt a görög mitológiáról, miközben minden odaillő istenség igyekszik a maga módján (gyengéd suttogással a mogorva apus mögött) valahogyan segíteni. Elindulunk, meghalunk, de talán legközelebb ránk mosolyog Tükhé (vagy Zeusz, Afrodité, akárki).

Kaszaboljuk az alvilági teremtményeket egy folyton változó terepen, egyre izgalmasabb fegyverekkel és képességekkel, de még a terepváltozásra valamiféle hatással is lehetünk az építésznek köszönhetően. Az útjainkon szerzett erőforrásokkal újabb szobákkal bővülhet ez a labirintus – legközelebb talán pont a halálunk előtt bukkanunk rá egy újonnan épített gyógyítási lehetőségre, ami korábban ott sem volt. Vagy ahogy mondtam, különféle istenségek ugranak be és kínálnak valamiféle segítséget, amelyek leginkább statokban és képességekben merülnek ki.

És ezeket összekombinálva, némi szerencsével, kitartással, gyűjtögetéssel, újabb eszközök feloldásával… de mit is beszélek, ezek mind a zsáner velejárói, szóra sem érdemesek. Remek kompozíció az ismert elemekből, minden futam egy lendületes, sőt hasznosan eltöltött, ámde folytonosan bukásra ítélt kísérlet, hogy egyre tovább jussunk, talán egy nap el, egészen a felszínre. Mint egy inverz Diablo.

Mindez annyira lazán és lendületesen van összefonva, hogy nehéz abbahagyni, és az „otthoni” miliő, ahová halálunk után visszatérünk, az is minden körben érdekesebb, a karakterek humoros, de mégiscsak mítoszhű ábrázolása vívja ki a játékmeneten felüli elismerésünket, az egész annyira erőfeszítés nélküli, ám mégsem sekélyes, nem is tudom, nehéz elmagyarázni, meg kell tapasztalni.

A Hades gyakorlatilag egy ókoriasított változata egy nagyon is mai vad tinédzser versus rohadék fater toposznak, rácsapva egy rohadtul könnyen és gyorsan felszedhető vagdalkozásra, amely apránként, rétegenként épít fel valami sokkal-sokkal mélyebbet, legalábbis ez a játékmenet fele a dolgoknak. A másik fele, hát, lényegében ez a modernizált mitológia, amely az elegánsan megírt párbeszédeknek köszönhetően sohasem fordul le olcsó paródiába, erőltetett jópofáskodásba.Megérdemelt minden ajnározást tavalyról? Tudja franc. Azok tükrében vártam valami sokkal különlegesebbet, de nem mondanám, hogy túlértékelt mű lenne – szimplán egy nagyon jól eltalált koncepció nagyon jól megcsinált darabja. Nincs kockázat abban, hogy belenézzünk (Game Passon is rajta van), legfeljebb abban, hogy hosszú órákra benne ragadunk, és az eddigiek alapján lefogadom, hogy több tucat óra magasságában is ki tudunk belőle szedni majd új dolgokat. Ami azért nem rossz üzlet.