Cső-besült: Lőpor turmix

Film

Cső-besült: Lőpor turmix

Cső-besült: Lőpor turmix

Akciófilm-rajongónak lenni 2021-ben nem könnyű feladat. A műfaj aranykora sajnos lecsengett, de aki átvészelte az új évezred utáni legsötétebb korszakot, az megbecsüli a minőséget. Istenem mennyi összecsapott, Mátrix-majmoló, felvizezett vagy éppen totál epilepsziás hulladékon kellett átverekednie magát az embernek, mire megcsípett egy igazi gyöngyszemet Thaiföldről, Dél-Koreából, szököévente még akár Hollywoodból is. Persze a helyzet ma se rózsás: A középszerűség és a digitális technológia továbbra is rendületlenül ostromol, az örök bástyának számító Hongkongot végleg elveszítettük, de azért még most is tud jobb csihi-puhi mozikat felidézni az ember. 

Köszönhető ez (ismét) Keanu Reeves-nek és a John Wick-nek, ami pontosan azt hozta vissza shakey cam-től és ezernyi vágásól akut hányógörcsöt kapó közönségnek, amiért mindenki szerette a műfajt: Dögös stílust, emlékezetes badass főhőst, kidolgozott kaszkadőrmunkát, ami szépen kitartott felvételeken keresztül láthattunk és nem próbál kényszeresen a PG-13-as korhatárba befurakodni. Meg volt az a film rendezve, nem egy rakás felvétel volt, amit bevágtak az utómunkás turmixba. De ahogy anno a Watchowski nővérek korszakos remekénél is, úgy most is lesznek olyanok, akik a rossz következtetéseket fogják levonni belőle. Hogy elég lesz csak telenyomni látványos neonszínekkel és véres erőszakkal mindent, és akkor meg lehet úszni az olyan dolgokat, mint a forgatókönyv, a rendes koreográfia vagy az olyan stiláris egyensúlyok, amik szórakoztatóvá tesznek egy filmet. A Lőpor turmix élő bizonyítéka, hogy rohadtul nem.  

Alapsztori: Klasszikus bérgyilkosos önmegváltás rengeteg hullával és vérrel. Sam (Karen Gillian) egy titokzatos szervezet szennyesét takarítja el, viszont mikor legutóbbi célpontja megölése után belebotlik abba a fiatal kislányba, akit most tett árvává, minden felborul. A kis Emily (Chloe Coleman) apukája ugyanis csak azért lopott a Cégtől, hogy jobb életet teremtsen a csemetének, Sam pedig részben bűntudatból, részben kiábrándultságból (a főfejes Nathan már tőle is szabadulni akar) úgy dönt, hogy megvédi. Persze nem egyedül, besegít neki rég nem látott anyja (Lena Headey) és még egy csoport hasonlóan kőkemény matróna (Carla Gucio, Michelle Yeoh, Angela Bassett), hogy kő kövön nem maradjon.

Ránézel erre a stáblistára, belekukkantasz az előzetesbe, és azt gondolod, hogy ezt nem lehet elrontani ugye? Harcos amazonok, akik pisztolyokkal, késekkel és puszta kézzel segget rúgnak. A főszereplők pozícionálása (női hősök/antihősök kontra férfi henchman-ek és főgenyák) valamint Michelle Yeoh jelenléte által elég világos lett nekem, hogy itt mi a helyzet. Az író/rendező Navot Papushado látványos szándéka, hogy a nyugati féltekére domesztikálja a girls-with-guns zsánert, a hongkongi filmes aranykor egyik emblematikus tartóoszlopát. Kínosan bizonyítva, hogy az amerikai filmgyártás még most 2021-ben is csak loholni tud Corey Yuen és társai után, de ezt még bőven megbocsátanám, ha a próbálkozás jó lenne. De nem, helyette annyira penetránsan pocsék, hogy az már művészet.

A lelkesedés tetten érhető, de Papushado egyszerűen nem érti a műfaj hatásmechanizmusait, hogy mi tette őket nézhetővé, működővé. A girls-with-guns filmek alapvetően botegyszerű, szédületesen gyors tempójú alkotások voltak, archetipikus, de karizmatikus karakterekkel, színészekkel (akik tudtak verekedni és nem kellett vágással-kaszkadőrrel trükközni), csonttörően intenzív és lélegzetelállítóan megkomponált csörtékkel, amik láttán sokszor csak azt kérdezted, hogy vajon, hogy nem halt meg senki a forgatás közben. Nem agyaltak túl semmit, csak odabasztak 90 percig aztán kész, bumm-snikt, ennyi volt, szevasztok. Ezzel szemben a Lőpor turmix közel két órán át botladozik keresztül az A4-es lapra felskiccelt, de szükségtelenül túlnyújtott és túlpörgetett sztoriján, agyzsibbasztó, melodramatikus flashback-ek és párbeszédek sorozatával lassítva az előrehaladást. Mintha bárkit is érdekelne, hogy kinek mi a felskiccelt háttérsztorija, de pontosan ez van. Akció helyett. Több mint fél óra is eltelik mire kapunk egy bunyót, a következőre meg (nem viccelek) megint várhatsz fél órát.

Viszont, ami igazán elsüllyeszti a filmet az a tömény műmájerség és pózolás, ami egyből újra a 2000-es évek elejére repíti vissza az embert. Moon Lee, Cynthia Khan vagy akár maga Michelle Yeoh nem azért voltak olyan hitelesen badassek, mert a forgatókönyvírók folyton a szájukba raktak valami izzadtságtól csöpögő, álfeminista beszólást miközben a verekedésük alá be van keverve valami nyoladosztályú Morriconne-utánzat klimpírozás (szinte hallod a rendező úr rejszolását, hogy húúú de király vagyok). Olcsó, túlhasznált slow motion, hatásos zúzásokba belekontárkodó megoldások, elvágások tömkelege, teljesen kiszámítható, súlytalan tétek, minden percben lesz valami, amitől a falat kaparod. 

Az akciók? Az amerikai átlagszinthez képest nem rosszak, csak éppenséggel minden második dél-koreai gengszterfilm röhögve bealázza őket. Karen Gillian a főszerepben közönyös faarccal nyomja végig a film 90%-át, Heady és a többiek csak disznek vannak. Sorry, de nincs az a csilli-villi fényképezés (a veterán Michael Seresin megdolgozott a pénzéért), ami ezt az összképet feljavítaná. A király meztelen, a nagy nevek pocsékba mentek, kár volt ezért. Üres lufi, ami csak adja a töltényt a trolloknak, akik szerint a nőknek csak viktoriánus drámákban van a helye.

Olvasd tovább

Még több Film

Vissza