Színtiszta őrület – Color Out of Space

Film

Színtiszta őrület – Color Out of Space

„Arkhamtől nyugatra a dombok vadul hullámzanak; a völgyek sűrű erdői fejszét tán még sose láttak. Akadnak itt fénytelen, apró tisztások, melyek közül fantasztikus szögekben hajlanak meg a fák, s ahol sűrű aljnövényzet burjánzik anélkül, hogy valaha napfény érné.” – Így kezdődik H. P. Lovecraft novellája, A szín az űrből (Gáspár András fordításában), és ugyanígy kezdődik Richard Stanley adaptációjának narrációja is, mintegy jelezve, hogy a film hajlandó kellően komolyan venni az alapanyagot.

Amikor először bejelentették a Color Out of Space-t, nem is az lepett meg, hogy Lovecraft végre kap egy látszólag látványosabb, nagyobb költségvetésű, sztárnevekkel támogatott adaptációt, hanem az, hogy maga Richard Stanley egyáltalán visszatért az egész estés filmekhez, annyira botrányosan indult a karrierje (a Hardware miatt plágiumpert vesztett, a Dr. Moreau szigete rendezői székéből pedig már a harmadik forgatási nap után kirúgták). Mégis, két évtized után egyszer csak tökéletesen hozzáillő alapanyaggal érkezett vissza.

Röviden: ez egy elég furcsa film, és nem mindig jó értelemben. A történet viszonylag egyszerű, eszerint a Gardner család tagjai egy félreeső, vidéki házban élnek, elvannak a kis növényeikkel és állataikkal, de aztán jön a meteor, és onnantól kezdve megérkezettnek tekinthetjük a weird shitet. Ennél konkrétabbat nem nagyon lehet mondani, mert ami a meteorral érkezik, nem megfigyelhető, nem megfogható – ugyanakkor ennek a valaminek a hatása érzékelhető, és az általa teremtett szörnyek nagyon is valóságosak.

Eleinte még úgy ellötyögnek a dologgal, a virágok színesebbek, a gyümölcsök nagyobbak, a rovarok furcsábbak lesznek (a főszerepet játszó Nicolas Cage gyönyörű standupot nyom le a kiérkező híradósoknak), aztán egyre több valóságszakadás és mutáció jön létre, aminek viszont már a fele sem tréfa. A végén már a testhorror aspektusaiba is lemegyünk, majdhogynem váratlanul. A radioaktivitás okozta mutáció juthat eszünkbe az egészről, ez akár felfogható annak egy allegorikus, felpörgetett, LSD-tripes lefolyásának is.

A forgatókönyv ugyan megpróbál végigmenni a novella kulcsfontosságú mozzanatain, és többé-kevésbé értően újraalkotja / újraértelmezi azokat, de valami probléma mégiscsak van vele. A film egyre széttartóbbá válik, nem lesz sem fókuszált, sem elegáns, sem kellően őrült ahhoz, hogy valami érdemit tudjon mondani a történet felvetett részeiről vagy egészéről. Az eredeti novella mindössze azért emlegeti a boszorkányságot, hogy a tudományos alapú borzalmat szkepticizmussal vezesse fel, itt viszont sokkal hangsúlyosabbak az okkult elemek és a Mítosz-utalások (Necronomicon) valamiért, a Gardner-lány külön kis gótboszorka-szálat kap magának, amit tulajdonképpen sehová nem tudtam tenni.

Aztán, az eredeti novella nem akart ennyire merészen belemenni a testhorrorba sem, a film viszont (egyébként helyenként elég megrázó és már-már viccesen borzalmas) mutációkkal parádézik. A Nahum-család drámája, karakterrajzai is bővebbek a filmben, de nem mindig simulnak bele a cselekménybe – nyilván Cage hozza a formáját, és nem is igazán tudtam megfigyelni, hol vannak a töréspontok hihetőség és teljes nonszensz között. Valahogy egybeolvadnak, aztán magára omlik az egész film. Talán nem is akkora baj, hiszen a történet is erről szól, de valami itt mégis félremegy.

Mégsem tudom azt mondani, hogy Stanley adaptációja úgy ténylegesen rossz lenne, sőt kifejezetten egyike a jobb, vagy legalábbis karakteresebb Lovecraft-filmeknek. Stanley legalább érti a Lovecraft-történetek lényegi elemeit, és képes kitűnő jelenetekkel hátborzongató atmoszférát teremteni. Mit mondjak, szakértője a totális degenerációnak is, amire itt szükség is volt. A novella központi tézisét maximumra robbantja a vad, pszichedelikus színvilággal és Colin Stetson hátborzongató, izgalmas zenéjével. A gond csak az, hogy részei izgalmasabbak az egészénél, mintha több különböző filmtervből lett volna összeollózva az egész, nincs egy fix nézőpont, nem kötelezi el magát egy domináns tónus mellett. Ezek miatt egy eléggé instabil élmény, és talán nem is elég félelmetes, mert sosem igazán világos, mi a tétje.Vegyük ide még azt, hogy a közelmúltból még akár valamivel koherensebb példát is tudunk ugyanerre a témára (Alex Gardner Annihiliation-adaptációja), és máris kevésbé tűnik izgalmasnak manapság egy ilyen film. Mégis, van benne valami (vagy valamik összessége), ami miatt biztosan emlékezetes lesz, feltűnő, kellően harsány és kiszámíthatatlan élmény. Ha másért nem is, legalább ezért bizalmat szavazok Richard Stanley-nek, hogy folytassa a Lovecraft-életmű körüli legyeskedését – még akár jól is elsülhet a dolog, ha még jobban összeszedi magát.

komment
Vissza