„Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” – írta anno hazánk nagy költője Batsányi János és felhívása mára beérett. A filmművészetben pláne. Az arthouse mostani kedven enfant terrible-jének, Julia Ducournaunak a tehetsége erősen táplálkozik a 2000-es éveket markánsan meghatározó, ultraerőszakos horrorvonalból (lásd Alexandre Aja és társai), csak nála nemcsak a női perspektíva köszön be, hanem egyfajta intellektuálisabb, allegorikusabb filmnyelv is. Példaképei, Claire Denis és Breillat filmjeit látva pedig nem nehéz megfejteni a kritikusok őrjöngő lelkesedésének okát. A Nyers és most a Titane is egy olyan rendezőt mutat nekünk, akikből ma hiány van: vakmerő és teljesen eredeti.
Míg a Nyers a felnőttkorba belépés és a bennük levő állati ösztönök (ahol az élő hússal való táplálkozás az ébredő szexualitás metaforája) miatti félelmeket építette bele egy kannibálhorrorba, a Titane már egy jóval ambiciózusabb és nehezebben emészthető alkotás. Túlzás nélkül olyan élmény volt, mintha a 70-es, 80-as évek egyik legendás underground filmjét láttam volna. Semmi nem tudott volna felkészíteni sokkoló, transzgresszív képeire. Olyan filmek az elődei, amelyek túllendülnek az átlagos műfaji kereteken és saját öntörvényű útjukat járva teljesítik be alkotóik vízióját. Az El Topo, Radírfej, Tetsuo – A vasember féle remekekre tessék gondolni, hátborzongató vízióik mögött végig ott ég a zseniláng. A Titane pontosan illik közéjük.
Mindenki teljesen vakon, szabad elmével ugorjon neki. Úgy érzem, hogy minden olyan kritika, amely részletes leírást ad a sztoriról, gyakorlatilag egy nagybetűs kicseszés Ducournauval. A Titane egyik legfontosabb építőeleme, hogy története olyan váratlan és szédítő kanyarokat vesz, amelyek kőkemény próbára teszik a kedves néző komfortzónáját, amely komfortzóna már a film első félórájában bakanccsal lesz tiporva.
Na mindegy, azért megpróbálom: Alexia (Agathe Rousselle) erotikus táncosnőként dolgozik egy autókiállításon, díszszemlére tett fém és húspiac, neki mégis megfelelő. Fixációja az áramvonalas kocsik iránt nem véletlen, egy gyerekkori baleset következtében fémlemez van a koponyájába helyezve, azóta több érzelmet mutat a gépek iránt, mint embertársai felé. De más titka is van: gyilkos ösztönök, amelyeket időnként ki is él a kiszemelt áldozatokon. Aztán az egyik rutingyilkosságból mészárszék lesz szemtanúval, így Alexia kénytelen menekülőre fogni, mit sem sejtve, hogy a sors egy öregedő tűzoltókapitány (Vincent Lindon) mellé fogja sodorni, egy olyan groteszk szituációba, amit még ha leírok, se lehetne nagyon elhinni. És akkor még hátravan a film jórésze.
A film egyrészt bizarr, szürreális body horror, „ember-és-gép-egybeolvad” témában. Másrészt groteszk fekete vígjáték (Ducournau-nak nagyon jó érzéke van, hogy hozzon be olyan szituációkat, amik egyszerre kínosak mégis fájdalmasan emberiek). Végül a történet drámába fordul az emberi test mulandóságáról, a szeretetéhségről, meg arról, hogy mi mindent hajlandóak vagyunk elhinni és tűrni, csak azért, hogy a boldogság kis szeletét magunkévá tudhassuk. Folyamatosan dobálja a provokatív labdákat nemi identitásról, szexualitásról, családról. Ducournau a témacsokrát szupermodernül csomagolja, az operatőri munka, az effektek, a vágás mind vérprofi (látszik, hogy nem fillérekből dolgozott). Rousselle és Lindon színészi játéka átgondolt és érzékeny, úgy képesek karaktereikből szimpátiát csiholni, hogy tulajdonképpen egy amorális gyilkos és egy testi-lelki roncs érzelmi kötéltáncát kell végignéznünk. Ami a Titane talán legnagyobb erénye, hogy úgy képes sokkolni, felrázni és elgondolkodtatni, hogy nem zuhan be a lilaködös művészblöff területére, végig szórakoztató és néhol kifejezetten vicces film. Imádtam minden percét.