Tegyük fel, hogy most épp egy kvízműsorban ülsz. Rajtad a világ szeme: felvillan az első komoly kérdés, milliókat ér. Nagysikerű kortárs amerikai író, a családok, családszerű kisközösségek mélyviszonyainak krónikása. Kivel próbálkozol? Jonathan Franzen? A verseny favoritja a legkisebb oddsszal. Marilynne Robinson? Jó, de csak ha éjszakai műsorsávban, kábelen utazol a kulturális arisztokratákkal. Esetleg Robert Kirkman? A geekek álmaiban feltétlenül.
A horrorpápát, akit Stephen King néven ismerünk, még híveinek is csak egy egészen apró, legbelsőbb köre említené meg bátortalanul – pedig ők sem fognának mellé. Sőt nekik lenne igazuk. De még mennyire! Elég csupán SK meglehetős életművének igazán átütő, nagyjából a 90-es évek elején lezárult szakaszára gondolni: ezt a szoros barátságok meséi (Állj ki mellettem!, Az) mellett megannyi konkrét anya-apa-gyerek történettel (Carrie, A ragyogás, Tűzgyújtó, Cujo, Kedvencek temetője) kövezte ki a szerző. Köztük a Borzalmak városával, amelyben megrajzolta nekünk a kisváros mint nagycsalád kirívóan eleven életképét.
Az 1978-as filmváltozatot rendező Tober Hooper nem mulasztotta el észrevenni a regénynek ezt a vonását. King nem a hangzatos és üres „high conceptek” írója, vagy legalábbis ekkor még biztosan nem az volt. Hiszen bár a Borzalmak városa betájolható volna a „Drakula újjáéled vidéken – és élvezi” jelmondattal is, azért alaposan mellélő, aki csak erre koncentrál. Legalább ilyen fontos, hogy kik népesítik be Jerusalem’s Lot – népességszám: 2013 fő – utcácskáit, hogyan élnek és alkotnak, szeretnek és gyűlölnek, és miféle (olykor szép piros, máskor penészesen zöldes) szálak fűzik egymáshoz őket. Hooper nagyon érzi a tablófestést: a helyi szépasszonyok és a lokális bonviván éppúgy a casting és a színészvezetés diadala, mint a köztiszteletnek örvendő idős extanár vagy a korpulens, diszkréten alkoholista, feleségterrorizáló kamionsofőr alakja (utóbbi szerepében George Dzundza mester-karakterszínész domborít felejthetetlenül – mintha a Twin Peaks Leo Johnsonjának előtanulmányát látnánk). Alapos, életes bemutatásukban már a választott forma is segíti a rendezőt: A gonosz házát (sajnos ez a hivatalos magyar cím) eredetileg két epizódban adták a tévében, a játékidő három óra. Hooper nem is siet sehová: ráérősen bevezet minket a jellegzetesen berendezett könyvtárszobákba és kereskedésekbe, temetőkben járunk és csalfa feleségek telefonhívásait lessük meg, tanuljuk a beszédmódot, felvesszük a helyi tempót. Közben pedig ugyanilyen komótosan, bőr alá kúszva terjed szét a városban a rettegés: először csak egyetlen fiúcskát harap nyakon a vámpír, aztán viszont egyre több ablak koccan meg az éjszaka kriptaszagú csendjében…
Noha a 70-es évek+tévé kombináció finoman szólva is gyanút keltő lehet, a film esztétikáján nem sok nyomott hagyott a televíziós közeg. Igaz, főhősként egy vérbeli tévésztár harcol a gonosszal (David Soul, vagyis maga Kenneth Hutchinson a Starsky és Hutchból), de a miliőábrázolás nem árasztja a soványka büdzsé bántó szegényszagát, a beállítások pedig távolról sem korlátozódnak a tévében sokszor oly unalmasan túlerőltetett közelikre. Hooper szabadon mozgott, és igazi filmet csinált.
Csak a direkt borzalomábrázolást főzte lágyabbra az elvárhatónál. A takarékosan mutogatott „fertőzött” gyerekek még többé-kevésbé rokonszenvesen húzzák magukkal a régivágású, pókhálós-ködös-poros gótikus hangulatot, a film fővámpírja azonban a regény hagyományosabban emberi rémalakjából Hoopernál kékbőrű Nosferatu-változattá alakult, ami papíron talán nem hangzik rosszul, de a mából rátekintve maga a bágyadt, bábszerű ártalmatlanság. És valahogy a vér is kevés – ennyit bírhatott el belőle a 70-es években a televízió.
Tobe Hooper karrierjének, most úgy tűnik, nem tett különösebben jót, hogy mindjárt a pályája elején akkorát dobott a Texasi láncfűrészes mészárossal, mint a műfajban azóta is legföljebb csak maroknyian. Bőrpofa berregő szerszámának robusztus árnyéka kitakarja a szemünk elől az életmű további részeit, köztük ezt a King-adaptációt is, amely pedig nemcsak egyszerűen elfogadható (pedig az író könyveinek megfilmesítéseinél már ez is dicséret), hanem ott van – alig néhányadmagával – az igazán életrevalóak között.