Fél pillanatra nem figyel oda az ember, és a Start Trek (megint) követhetetlenül nagyra nő, burjánzanak a sorozatok, többek között a Voyager-hez (!) kapcsolódó gyerekeknek szóló (!) animációs (!) spinoff, a Prodigy is. És ha már ott voltak, csaptak alá egy játékot – szerintem már mondtam valahol, de én kifejezetten bírom a tie-in játékok visszatérését. És lássatok csodát, a Star Trek Prodigy: Supernova is engem igazol – vegytiszta műfaji rutin, ami szerencsére nem annyira ambíciózus, hogy kicsinálja saját szórakoztatni vágyó céljait.
Csinálni egy egyszerű, működő játékot, mindenféle különcség nélkül – olyasmi ez, amit tudok tisztelni. A Supernova fog egy ismert, de már csaknem kikopott zsánert, a bolygóról bolygóra ugráló verekedős gyűjtögetősdit (mint a régi fix kamerás Lego-játékok), és megcsinálja a Star Trek Prodigy miliőjével, grafikai stílusával, karaktereivel, ennyi, kész, roll credits. Ilyen játékokat találtunk néha annak idején gabonapehelyhez hozzácsapott demólemezeken. Hogy lehet, hogy még mindig érzem ezt a varázst?
Az egész tényleg nagyon-nagyon egyszerű, nem hivalkodó, és talán éppen ezért üdítően friss. Bázisunkról, az U.S.S. Protostarról indulhatunk el a különböző bolygókra (Janeway itt ácsorog!), a bolygókon pedig felváltva irányítjuk Dal-t és Gwyn-t, két fiatal humanoid idegent. Egyikük közelharcban erős, másikuk a fézerrel tud jobban bánni, de mindkettejük jelenlétére szükség van a különböző fejtörők és kapcsolós-ajtós feladványoknál.
A bolygókon ifjúsági regényeknél nem sokkal komplikáltabb minisztorikat játszunk le, és állatokat, növényeket, illetve ereklyéket gyűjtünk be – ezek mindenféle jutalmakat adnak, ösztönzik a játékost, hogy a küldetések után utazzon vissza egy-egy adott bolygóra, és takarítson fel hiányzó dolgokat. Néhány gyűjtögetnivaló rendesen el van dugva, vagy csak akkor érhető el, ha az ajtónyitós feladványokat alternatív módon oldjuk meg.
Ellenfeleink robotok, tehát tiszta lelkiismerettel kaszabolhatunk, mint Dante – nem is olyan rossz a harc, tegyük hozzá – rapid, pattogós, ropogós. Jó nyomni. Még a közlekedést is feldobhatjuk vele, mert lehet verni a kristályokat, amelyek kielégítően robbannak szét szilánkokra, amelyeket fel is porszívózunk azonnal. Klasszikus.
Letisztult kezelőfelületű, dopaminnal aláaknázott szaladgálósdi, gyönyörű zenével és színészekkel, így még az egészen PS2-érát idéző grafika mellett is van neki egy prémium hatása. Tartalmi szempontból nem annyira izmos, de ezt nem fogom negatívumként felemlegetni, gyerekeknek és gyerekes szülőknek egy ideális terjedelemnek tűnik az a néhány bolygó néhány szekciója, jól lehet benne haladni negyed-, félórás adagokban.
Nem ettől fogok visszatérni a Star Trek-hez, nyilván, de azért mégiscsak megmozgatott bennem valamit, kedvet kaptam, ha nem is a Voyager-hez vagy ehhez a Prodigy-hez, de legalább régi Ratchet & Clank-játékokhoz vagy más animációs filmek tie-injeihez – nem tudom, ez volt-e a kívánt hatás, de ez lett. Egy kicsit megörültem, hogy ez a fajta játéktípus még eléldegélhet a peremvidéken, a nagyoktól távol. Jöhet még ilyen, de tényleg.